A frenetika határai ✓

MÚLT 0.4

5 évvel ezelőtt...

Megforgattam a kezembe levő Asimov könyvet, majd félreraktam. Már túlságosan is máshol jártak a gondolataim, hogy továbbra is fel tudjam fogni, miről olvasok.

Több, mint egy hete kaptam elzárást az iskolától, még hátra volt öt nap. Ha ironikusnak akartam tetszelegni, akár a falamra is strigulázhattam volna a napokat, mint egy börtönben. Tulajdonképpen, abban is éreztem magam. A szüleim megtiltották, hogy napközt eljárjak otthonról. Ha megtudná bárki is, hogy a drága fiacskájuk elzárást kapott, ki rohannának a világból. Attól meg még inkább, hogy összevert képpel lássanak engem mások. Szerintem azon jobban izgatták magukat, hogy mit fognak mondani egy ismerősüknek a sebeimmel kapcsolatban, mint maguk, a sebeim súlyossága miatt.

Habár nem igazán érdekeltek a szabályaik. Mikor csakis Irma, a bejárónőnk volt itthon, akkor megkértem őt, hogy falazzon nekem, míg mentem friss levegőt szívni. Általában a halastónál vagy Oliviánál jártam. Illetve Olivia házánál, mert nem igazán találtam őt otthon. Állandóan Julienál volt, vagy a tanuló csoporttal. Hiába írtam neki üzeneteket, egyikre sem válaszolt.

Julie-tól érdeklődtem, de csak annyival tudott szolgálni, hogy berágott rám.

Berágott? Mi miatt? Hogy kiálltam mellette és a becsülete mellett?

Erre azonban nem válaszolt Julie, más szóval nem találtam más módját annak, hogy megtudjam mit vétkeztem ellene, így maradt a személyes látogatás.

Ma is azt terveztem, hogy meglátogatom. Ám, nem került rá sor.

Mikor a konyhában jártam éppen egy doboz almalevet döntöttem le –, amitől Irma a falra mászott volna –, mikor megszólalt a csengő.

– Egy pillanat – csendült fel valahonnan Irma csiripelő hangja.

A faliórára néztem és megráncoltam a homlokom. Adam minden más nap átjött hozzám fél négy magasságában megosztani velem a házit, a tananyagot, habár javarészt azért jött, hogy feldobja a szürke hétköznapjaimat, amit a ház falai között töltöttem nagyrészt.

Ám Adam sosem használt csengőt, mikor nem látta a szüleim kocsiját a peronon. Én kértem meg rá, hogy ne használja.

– Á, Olivia drága, csak nem Matthewnak hoztál házit?

Irma szavai hallatán, kis híján elejtettem az almaleves dobozt. Összeszedtem magam, és a pultra csaptam azt, majd elindultam a nappali fele.

Irma már nagyban sündörgött Olivia körül, levette róla a dzsekijét, kérdezgette arról, hogy mit kér enni vagy inni. Olivia próbálta lerázni magáról a bezsongott bejárónőt.

– Köszönöm, Irma, de csak pár percre jöttem zavarni. Nem kell semmivel se fáradnia.

– Ó, ilyesmit nem kérhetsz tőlem – biggyesztette le játékosan a száját Irma. – Matthew barátai olyanok, mintha a család részei lennének. Mindjárt kerítek valamit a konyhából.

Ezzel el is tűnt és magunkra maradtunk Oliviával.

– Szia – biccentettem.

– Adam nem ért rá, hogy elhozza a házit. A húgával, Lizzie-vel, illetve Julie-val elmentek valamilyen macska szépségversenyre, mert Lizzie a fejébe vette, Pufi eléggé gyönyörű ahhoz, hogy versenyezhessen.

Igazából Pufi egy szürkés-barnás valami volt, ami nagyon hasonlított a macskára. Az is kétségtelen, hogy tudott nyávogni.

Olivia levette hátáról a táskáját és kutakodni kezdett benne.