A frenetika határai ✓

MÚLT 0.21

5 évvel ezelőtt...

Egy tölgyfából készült asztalnál ültem a borozóban, éppen a mobilomon keresztül próbáltam eligazodni a térképen egy üveg Beaujolais-bor társaságában. A világ legjobb borai közé sorolták, az én kíváncsiságomat meg felcsigázta. Nem igazán ittam még bort, a házibulikban ez amolyan zs kategóriás szesznek számított. És mivel Európában elég nagynak számítottam az alkohol fogyasztáshoz, ezért alkalmasnak találtam a helyet és az időt egy minőségi bornak az elfogyasztásához. Noha, nem ebből állt az eddigi európai utam, ami azt illeti ez volt az első alkalom azután a bizonyos házibuli után, hogy alkoholhoz nyúltam. Jószerivel nem is volt rá időm, a francia vidék így is elég izgalmat és veszélyt rejtegetett. Már rögtön a második napon sikerült megizzasztani egy malacnak. A szállásadóim szinte – miket beszélek, totálisan – házi kedvencnek tekintették, szóval mikor elszökött, akkor kitört a pánik és ki volt az az önjelölt ostoba, hogy előkerítse és kézre kapja?

Igen, el kellett volna fogadnom tőlük az ingyen koszt ajánlatot, de mivel nagyvonalú voltam, így a jutalmam egy nagy rakás széna lett, amit alig győztem kiszedni a hajamból és ruhámból. Néha utálom, amiért annyira igyekszek jófiú lenni.

A házi kedvencként kezelő malacokon és szénaboglyákon túl amúgy nem sokban különbözött az itteni vidéki élet a hazaitól. Habár még alaposan nem tudtam kielemezni, hisz még csak négy napja voltam itt, és nem igazán beszéltek angolul errefelé. A vendéglátóim törték, és ha azt mondták száj, valójában hónapra gondoltak, ha jöjjönt, akkor ezer százalék, hogy ajánlásra gondoltak. A helyiektől még csak ennyire sem telt. Mikor meghallották, hogy Amerikából jöttem, akkor csak egy ,,Ó, émérikai"-ra telt tőlük.

Kénytelen voltam az útbaigazításnál a satnya francia tudásomat alkalmazni és meg annyiszor dühöngtem, hogy miért nem figyeltem oda jobban miről fecsegett Olivia, mikor korrepetált. Persze, ő el is mondta mindannyiszor, hogy kelleni fog a nyelvtudásom kint, ha nyáron kiutazok, de én fittyet hánytam rá. Ha őszinte akarok lenni az eredeti terveim szerint ő is velem jött volna. Volt egy felesleges jegyem, amit eredetileg a nővéremnek szántam, de mivel ő túlságosan is belemélyedt a melóba, így a következő gondolatom Olivia volt. Megannyiszor levetítettem magamban, hogy együtt repülünk és nézünk körül Párizs, majd a Felletin nevezetességei körül. Hogy a karjaimba kapom és megpörgetem őt az Eiffel torony alatt. Vagy éppen croissantatot eszünk a zöldellő, természettől hangos Felletin környékén. Aztán a kölni járaton azt súgom a fülébe, hogy kutakodhat a német rokonai után, majd átruccanunk Düsseldorfba.

Ezek a vágyálmok egy hatalmas nagy pofonnak feleltek meg most.

A jegyet eladtam egy héttel azután, hogy megromlott köztünk minden.

Torokköszörülésre lettem figyelmes a balomon, így felkaptam a fejem. Egy napbarnított, bajszos, alacsony emberke állt előttem, aki a negyvenes éveit taposhatta.

– Nem szeretnék faragatlannak tűnni, de meghallottam az angol dumát, amit a pultosnak nyomtál – magyarázta angolul olyan hanggal, mintha torkán akadt volna valami. Viszont messze túlteljesítette az honfitársai teljesítményét, így felnéztem rá és nagyobb figyelemmel összpontosítottam rá.

Felvont szemöldökkel, kérdően néztem rá.

– Ne vedd magadra, a fajtám java része tud angolul krákogni, de túl büszkék ahhoz, hogy használják is. Ez olyan felfogás, miszerint ha már betolakodtál a Francia földre, akkor meg kell tisztelned annyival minket, hogy a nyelvükön beszélsz. Mint nálatok, jenkiknél, akik még csak egy nyelv megtanulására sem törekednek, hisz úgyis az egész világ beszéli a tiéteket.

– Hé – csattantam fel, noha volt benne igazság.

– Há! Az igazság ott van elrejtve, ahol a legérzékenyebben érint minket.