A frenetika határai ✓

MÚLT 0.10

5 évvel ezelőtt...

Egy gyönyörű tavaszi délután hajtottam hazafelé. A fák virágoztak, amerre csak néztem, rózsaszín és fehérbe borultak a fák. A levegő is kellemesnek tetszelgett, a kocsiban hátra volt dobva a vastag pulcsim. Sokan azt hajtogatták, hogy az idő befolyásoló tényező, hangulat meg mi egyéb függ tőle.

Azonban az én hangulatomat nem tudta ez sem feldobni. Feszélyezett voltam, és nem csak amiatt, mert itt a hétvége és a szüleim kitalálták, hogy kerti partit tartanak a sznob barátaikkal, nekem meg részt kellett vennem mindebben. Önmagában ez is elég rossz hatással volt rám, de mégsem ez volt a kiváltó ok, ami elgondolkoztatott.

Olivia már megint átment furába. A nőnapi ajándékozás után nem igazán beszéltünk egymással, mikor összeakadtunk, akkor sietősen lerázott. A suliban sem jött velem reggelente, azt mondta, hogy be kell segítenie az anyjának a fodrászüzletben, de a nem létező kalapomat tettem volna rá, hogy nem ez volt a valódi indok. Már megint mégis mi a fészkes fenét csináltam?

Nem értettem, akárhányszor csak kezdtek más irányba fordulni a dolgok, egyszerűen csak kisétált belőle. Holott ő is többet szeretett volna, sőt, mi több, ő kezdeményezett. Hisz nem én kényszerítettem őt arra, hogy a nappalink közepén simogassa az arcom, vagy puszit nyomjon rá. Ez mind az ő cselekedete volt, nem az enyém. Akkor meg miért táncol örökösen vissza?

Kettesbe tettem a kuplungot, indexeltem, majd befordultam a főútról a mellékutcába. Innen már csak pár utcára volt a lakásunk. Alig haladtam pár métert, mikor is a járdatesten megláttam egy nagyon is ismerős, barna hajzuhataggal rendelkező járókelőt.

Lelassítottam, majd egy gombnyomásra letekertem az ablakot.

– Csaknem hazafele a séta?

Olivia lepillantott rám, de eszébe se jutott volna megállni.

– Ja – felelte nemes egyszerűséggel.

Ami azt illeti, kissé megbántott ezzel a válaszával. Mint ha falat emelt volna maga köré, ami ez ideáig nem volt jellemző. Beengedett az élete legsötétebb bugyraiba, ami különösen nagy bizalmat jelképezett. Mióta hallgattunk el egymás előtt bármit is?

– Julie-val voltál, hogy ilyen későn mész haza? – kérdeztem, miközben ránéztem a sebességmérőre.

Alig mentem hússzal, hamarosan fel kellett gyorsítanom, ha nem akartam pazarolni a benzint. Sokan nem tudják, de a kocsi több olajat eszik, ha lassan megy. Ezek után ne csodálkozzanak az emberek, hogy annyi száguldozó van az utakon. Nem akarják, hogy az út szélén robbanjanak le. Valami ilyesmivel magyarázkodtam, mikor is tavaly nyáron gyorshajtásért megbírságoltak. Az elméletemet annyival ásták alá a rendőrök, hogy lakott területen belül tettem meg mindezt. Mentségemre szóljon, nem néztem a táblákat, és mivel egy erdő közepére értem, mégis honnan kellett volna tudnom mindezt?

– Nem, Elliottal találkoztunk.

Olivia válasza oly módon kizökkentett, hogy padlóig nyomtam a féket, ami nem volt a legbölcsebb dolog, mert előreugrottam ültömben. Még jó, hogy beöveztem magam, és nem kenődtem fel a szélvédőre.

– De hiszen neki hegedű órája van péntek délutánonként.

Olivia egy pillanatra megállt a járda közepén, majd felém fordult.

– Hamarabb elengedték ma őket, így bioszoztunk.

Biosztozak, mi? Egy nagy frászt! Az arckifejezéséből ítélve, Olivia most egy jó nagyot blöffölt.

Valami mardosott belülről. A féltékenység, düh és a csalódottság.

Éreztem, hogy feljön a gyomromtól a torkomig az a szorongató érzés, amit a világon a legjobban utáltam. Hirtelen az egész hét fájdalmai előbukkantak belőlem.