A frenetika határai ✓

JELEN 0.13

– Ezzel meg is volnánk – szólt Will, miután elhúzta előlem az aláírt papírokat.

Mivel engem is beszerveztek az építési munkálatokba, így elengedhetetlen volt szerződéskötés, illetve, amivel elismertem a jogaimat, egyetértettem, beleegyeztem az aláírásommal a feltételekbe és a többi, és a többi. Igazából Will már részletezett mindent, én csak pár sort átfutottam és már ott is díszelgett a kiolvashatatlan aláírásom a lap szélén. Olivia nem örült volna, ha ezt látja. Ő neki alap volt, hogy tudja mit ír alá, mire vállalkozik. Emlékszem, hogy az anyja mesélte, hogy mikor alkalmazni kezdte, a lánya külön írásba kérte a szerződtetését, nem volt elég neki szóban. Gertrud úgy fogalmazott, hogy Olivia a hivatalos dolgok terén igencsak alapos.

– Hétvégén felmérjük a területet, utána pár héten belül elkezdődnek a munkálatok – magyarázta Will olyan kimért hangon, amit a munkába használt előszeretettel.

– Mikorra várható pontosan? – kérdeztem, miközben kezemet állam alá támasztottam.

– November közepe talán. Minden attól függ, mikor köszönt be a fagy – felelte, közben rendezgetni kezdte papírjait. – Egyéb kérdés?

– Azt mondtad, hogy az első terepszemlére bárkit vihetek magammal.

– Persze, nyugodtan hozhatsz, akit csak szeretnél – helyeselt, majd megigazgatta vastag keretes fekete szemüvegét. – Igazából több alkalomra is el lehetne hozni külsős személyeket, de, ha ne adj Isten, valami baj érné őket, akkor a fennhatóság nyakába varrnák a felszólítást, akik történetesen...

– Mi vagyunk – fejeztem be helyette a szokásos rizsát.

A felelősséget mindig is igyekezett kihangsúlyozni, elengedhetetlen tényként kezelte ezt. Szinte a könyökömön jött ki. Persze, tisztában voltam vele, hogy az építészeti szakma sok felelősséggel jár és én is igyekeztem ezt szem elől tartani, éppen ezért éreztem olykor, hogy Will okítani próbál, mikor semmi oka nem volt rá.

– Úgy van, látom figyelsz is, nem csak elcsaklizod tőlem a munkát – mondta, miközben szája szélén ott lifegett egy mosolyszerűség.

– Muszáj óvatosnak lenned. Még a végén a helyedre pályázom – hecceltem és nyomatékosítva megpaskoltam íróasztalát.

Willlel könnyű volt komoly hangnemből poénosba átmenni, nem vette magára.

– Nos, remélem, egy nap tényleg pályázni fogsz – szólt Will, jelentős pillantásokkal illetett engem.

Ő őszintén hitt bennem és abban, hogy egy nap nagy sikereket érek el az építészeti szakágban. Annyival könnyebben és jobban ment így a munka. Nem éreztem terheket a vállam felett. Tudtam, nem mindenki ilyen szerencsés, mint én. Sok pályakezdőtől és gyakornoktól egyenesen követelnek gyors és eredményes munkát, ha valamit elrontanak, akkor csak szemrehányást kapnak. Will sosem pártolta ezt a felfogást, szerinte így csak gépeket állítanak elő, nem szakembereket.

– Akárkit elhozhatsz. A szórakoztató lakótársadat, a gyönyörű Jennát. Rád bízom – tért vissza az eredeti kérdéshez és már visszatévedt érdeklődése a papírjai után.

Jenna felemlegetése előhozta a tegnapelőtti nap emlékeit. Vagyis az első új randit. Az időjárás szerencsére az előrejelzettnek megfelelő volt. Mivel már októbert írtunk, így egyre inkább kezdett megromlani az idő, de kedd délutánra kifejezetten szép, kellemes időt jósoltak. Így sikerült mostoha körülményeket elkerülve piknikeznünk. Ezúttal nem én készítettem a szendvicseket, nem volt rá időm, boltiak voltak, amit meg is említettem utólag neki. Láthatólag nem zavarta a tény. Az első fél óra annál inkább. Nem igazán beszélgettünk, hanem ültünk és majszoltuk a szendvicseket. A feszültség szinte tapintható volt. Csupán pár mondatot váltottunk, azok is jelentéktelen dolgokról szóltak. Aztán Jenna felemlegette, hogy találkozott Frannie nénikéjével. Mindketten nevetve idéztük fel az első találkozásomat vele.