A frenetika határai ✓

JELEN 0.5

Az ebédszünet végére teljesen eltűnt az a zavar és feszengés, ami jellemezte a beszélgetéseinket. Úgy tűnt, ilyen hatással volt ránk Dover-foxcroft és annak emlékei. Valamint Olivia mesés brownie-ja is, amit a táskájából halászott ki, sikeresen elfeledtette velem a borzalmas kávé ízét. Még mindig nagyon értett sütéshez. Nem voltam soha se oda az édességekért, de Olivia sütijei észvesztően finomak voltak a mai napig. Alig pár perc alatt eltüntettük az utolsó morzsáig.

Miután a halastót kiveséztük, utána következett az újonnan épült színház témája, majd a barátaink kivesézése.

– Hihetetlen, hogy Danny végül játékfejlesztő lett. A foci volt a mindene.

– Azért a videójátékokat sem vetette meg soha.

– Hát persze, de akkor is. Mindig azt mondta, hogy ő bizony egy NFL játékos lesz, ha törik, ha szakad.

– Mikor elkezdtem ötödikben a focit, én is azt mondtam. Minden srácnak megfordul legalább egyszer a fejében élete során, hogy milyen király sportoló lenne belőle.

– Mint a lányok fejében a modellkedés – bólogatott helyeselve Olivia. – Hihetetlen, hogy Julie és Adam hamarosan szülők lesznek.

– Nekem mondod? – kurjantottam fel drámaian. – Egy vén csotrogánynak érzem magam, amiért a barátaim már babaszobát alakítanak ki a házukban. Megöregedtem, hamarosan ősz hajszálaim nőnek és sört fogok vedelni a tévé előtt.

A nevetése volt az egyik legszebb dallama a fülemnek.

– Aztán összeszidod az összes amerikai politikust, aki csak létezik.

– Még szép. Egytől egyig tönkre akarják tenni a társadalmunkat.

Mosolyogva nézett ekkor rám.

– Viccet félretéve, nagyon örülök Julienak és Adamnek. Néha kissé sok belőlük, ezért rövidre szoktam zárni a látogatásaimat, de jó így látni őket. Az alapján, amit meséltek, mielőtt még a városba költöztem volna, megérdemlik, hogy boldogok legyenek.

Szerintem is. Julienak valóban nem volt könnyű az iskolában, folyton az élcelődések és viccek áldozata volt, míg Adam meg nem jelent daliás lovagként, és védelmezni kezdte. Ezek után Adamet vették górcső alá a szemétkedések terén, de neki elég problémája volt otthon. Az apja kifordult önmagából a felesége halála után, és Adamnek kellett gondoskodnia a húgáról. Teljesen magára maradtak, csak az utóbbi években kezdett el újra kialakulni szoros kapcsolat az apjával.

Mindkettejüknek kijárt egy kis boldogság az élettől.

A tizenéves énem úgy hitte, nekem és Oliviának is kijár. Csak azt nem hitte, hogy különálló utakon találjuk meg.

– Megérkeztünk – szólt Olivia és megállt a Dolce Vita bejáratával szemben.

Ilyen gyorsan ideértünk volna? Úgy emlékeztem, hogy sokkal hosszabb volt a kávézó felé tartó út, mint a visszafele. Vagy csak az odaút alatt inkább némaságba burkolóztunk és emiatt feszengtünk, nem csoda, hogy hosszabbnak tűnt.

Most ennek nyoma sem volt, kellemesen eltársalogtunk Oliviával. Oly annyira, hogy ha nem fékezett volna le a munkahelyénél, akkor gond nélkül tovább folytattam volna a sétálást.

– Köszi, hogy visszakísértél, igazán – fordult hozzám Olivia halvány mosollyal az arcán.

– Igazán nincs mit.

– Jó volt beszélgetni.

– Szerintem is.

Habár ez nem fejezte ki a valódi gondolataimat. Az elmúlt hetekben most először éreztem, hogy az agyam teljesen kikapcsolt, megfeledkeztem a temérdek teendőről és problémáról.