A frenetika határai ✓

JELEN 0.24

A legtöbb ember sok mindent ki szeretne törölni a múltjából, meg nem történtté tenni. Sokan magukon hordozzák a sebeket, amik lehet, hogy sose szűnnek meg teljesen. Ha a testünk tudna árulkodni a lelkiállapotunkról, akkor meglepődnénk mennyi emberen találnánk megszámlálhatatlan sérülést. A bőrünk tud regenerálódni. A lelkünk olykor képtelen rá. Mindenkinek vannak mélypontok az életében, függetlenül a származásától, státuszától, foglalkozásától, gazdasági helyzetétől.

Rengeteg dolog van, amit szeretnék kitörölni a múltamból. Legfőképpen a veréseket és azokat a szavakat, amik egy életre belevésődtek az emlékeimben. Azt hittem, ha Phiadelphiába költözök, kiűzhetem őket a fejemből, de továbbra is magamon hordoztam őket. Hiába az új környezet, szemléletváltás, nem szabadultam meg attól a fiútól.

Így elnyomtam.

Úgy hittem, ezzel sikerül egyensúlyba helyeznem az új életemet.

Csupán az elmúlt hetekben gondolkoztam el afelett, ha normális családban születtem volna, ha szeretet vett volna körül, akkor teljesen más lapot osztott volna az élet. Tegyük fel, hogy az életem nem sokban különbözne a mostanitól, egy hatalmas változással ellentétben, a szüleim szemében én és Heather lennék a világ közepe. Nyilvánvaló, hogy rengeteg mindent befolyásolna, de a legtöbb, igazán lényeges dolog az életemben megmaradna. Egy dolgot kivéve.

Kétlem, hogy Oliviához közel kerültem volna.

Biztos, hogy egy ,,normális családi háttérrel" is együtt éreznék vele, sajnálnám őt, amit át kellett élnie. De nem tudnám átérezni a fájdalmát, a cselekedetei miértjét, a gondolatait a világról. Mert ahhoz, hogy megérts valamit, kissé olyanná kell válnod.

Valószínű, hogy a felvázolt életemben még csak meg se fordulna a gondolataim közt milyen esélyt szalasztok el. Ezzel együtt szinte biztosan elkönyvelhető lett volna az az élet, amit az utóbbi napokban hajítottam el magamtól.

Olivia elfogadta olyannak magát ami. Ő sose próbálta elnyomni azt aki. Nehéz sorsa volt és ezen nem akart szépíteni, áltatni magát, hanem helyette próbált együtt élni vele és a jó dolgokat látni.

El kell fogadni a múltunkat.

És ezzel el kell fogadnom önmagamat, azt az embert, aki vagyok és ezzel együtt úgy alakítanom az életem, ahogy akarom. Nem úgy, ahogy elképzeltem.

Az elmúlt években csakis a racionális elvek vezéreltek, nem tettem semmi meggondolatlant vagy olyat, ami bizonytalanság szélére sodort volna. És most mégis ezt teszem. Fogalmam se volt, hogy mit mondok Oliviának, arról meg pláne nem volt, hogy mit csináljak, ha visszatértem Phiadelphiába. Csak arra tudtam gondolni, hogy egyszer már elvesztettem őt és vele együtt önmagamat is. Még egyszer nem hagyom ezt megtörténni.

Túlzás nélkül mondhatom, hogy Irmát olyan módon ledöbbentette, hogy az ajtója küszöbén álltam, mint ahogy engem. Nem akartam a terhére lenni, de a hirtelen jött történések és döntések miatt nem is igazán gondoltam bele, hogy muszáj laknom valahol az elkövetkezendő napokban. A gondolat, miszerint a szüleimnél töltsem ezt az időt, oly módon borsódzott tőle a hátam, hogy az egész testem beleremegett.

Szerencsére Irma hamar túltette magát a váratlan felbukkanásomon és bár furcsállta, de nem kérdezte meg miért nála húzom meg magam. Annyira jó érzés volt újra látni őt, hogy nem tudtam nemet mondani a fokhagymás oldalasára, holott úgy terveztem, amint lehet azonnal rohanok Oliviáékhoz. Fontossági sorrendet kellett tenni, Irmát már majdnem fél éve nem láttam, Olivia pedig nem fog még egyszer elmenekülni előlem, pláne úgy, hogy nem tud az ittlétemről.