A frenetika határai ✓

MÚLT 0.13

5 évvel ezelőtt...

– Megszálltak téged az űrlények? Mert mást tényleg nem tudok elképzelni ezen kívül, hogy most itt vagyunk – kérdezte Olivia, aki éppen egy kidőlt fát került meg.

– Azt hangsúlyoztam, hogy veszélyes – javítottam ki, majd hozzátettem. – De koránt sem uncsi, ami nálam bónuszt jelentett, mikor eldöntöttem mindezt.

– Kell valami, ami szinten tartja az adrenalinodat, mi? – pillantott rám Olivia.

Tulajdonképpen, volt már, ami szinten tartotta. Elég volt csak Olivia szerelésére néznem és már pezsgett a vérem. Szűk farmert és testhez simuló hosszú ujjú pólót viselt, amik kihangsúlyozták idomait. Méghozzá elég formás idomokat. Nehéz volt féken tartanom magam, és nem rajta legeltetni a szemem.

Mikor elérkeztünk a célállomás helyszínére, lecövekeltünk.

A Saint Maria kilátóval álltunk szemben.

Olivia már rágta a fülemet eléggé ahhoz, hogy fontolóra vegyem a torony látogatását, ami Dover-Foxcrofttól öt perc kocsi útra volt. Egy rét végében feküdt, közvetlenül a leejtő mellett. Nem csoda, hogy életveszélyesnek titulálták a korhadt kilátót. Ha beszakadt volna, ráadásul a leejtő felett, akkor nem csak egy irtózatos eséssel, hanem egy hordóhoz hasonló gurulással is számolni kellett volna.

Felnéztem a kilátóra. Mikor kiskoromban elhozott ide a nagybátyám, Eric bácsi, akkor még bátran fel lehetett mászni a keskeny falépcsőkön és szemügyre venni a tájat, ami lélegzetelállító látványként élt emlékeimben. Több méter magas volt, így egészen a Baxter Állami Parkig el lehetett látni. Habár csak az élesebb szeműek tudták kiszúrni, aki képes volt szegletről szegletig tanulmányozni a tájat. Én kisfiúként viszont pont az a fajta voltam, aki imádott új dolgokat megismerni és kielemezni azt.

– Nem gondoltam volna, hogy ilyen keskeny a lépcső – méregette Olivia gondterhelten a jobb napokat is megélő fagerendákat.

– Késő bánat, a te kedvedért jöttünk – néztem le rá fejt csóválva. – Ráadásul már elhaladtunk az ,,idegeneknek tilos a belépés" feliratú táblánál. Emlékszel?

Az igazság azonban az volt, ha tényleg vissza akart volna fordulni, akkor egy szavába került volna és visszamegyünk a kocsimhoz. De ez volt az eddigi legizgalmasabb és legőrültebb programunk Oliviával, én meg ki nem hagyhattam volna ezt. Ráadásul törvénybeütköző is volt, ami még inkább fokozta az izgalmakat.

Ugyan már! Tegye fel a kezét, akit nem kísértett meg a szabályok megszegése, áthágása. Néha el kell csábulnunk a rossz felé, hogy tanuljunk és tapasztaljunk belőle. No meg, hogy kiélvezzük minden percét.

– Igen, de nem is ezért mondtam – felelte Olivia, majd egy lépést tett a lépcső felé. – Csak nem gondoltam volna, hogy egy kilátó, ahová régen embereket engedtek, ilyen lépcsővel oldják meg.

Végigfuttattam a szinte egymásra rakodó lépcsősoron a tekintetem. Jól rémlett, hogy kisfiúként mászókaként tekintettem inkább rá, mintsem egy pocsékul megtervezett lépcsősornak. Ja, kisgyerekként könnyedén be lehetett képzelni akár egy aknamezőt is egy játszótérnek.

– Az építője inkább a milyenre tette a hangsúlyt a hogyan helyett – vontam vállat, majd mielőtt még neki veselkedhetett volna megtenni az első lépést a lépcsőn, elé álltam.

– Én megyek elől.

– Milyen lovagias – jegyezte meg szemet forgatva. – Ha véletlenül beszakadna alattad egy deszka és hátraesnél, akkor igyekszem tompítani az esést.