A frenetika határai ✓

MÚLT 0.6

5 évvel korábban...

A pecázás mindig kijózanított és elfeledtette velem az aktuális problémáimat. Pontosan ez okból tartottam a tóhoz, a horgászfelszerelésemmel együtt. Kellett valami, ami kitisztítja a fejem.

Alig két hónap választott el az érettségitől, az egyetemtől meg öt. Sok diáknak már önmagában elég stressz mindez, de ha a magánéletében is gondok adódnak, akkor végképp elveszti az irányítást a dolgok felett. Velem is ugyanez történt.

Láthatatlan falak emelkedtek közénk, bár Olivia próbált úgy tenni, mintha nem lenne köztünk feszültség, a barátainkat nem lehetett megtéveszteni. Mindannyian érdeklődtek afelől, hogy mi történt köztünk. Nem voltam hajlandó megosztani velük, hogy hozzájuk hasonlóan én sem tudom.

Nem tudtam értelmezni Olivia viselkedését. Egy hétig hozzám sem szólt, még egy üzenetet sem dobott felém, most meg próbált úgy tenni, mintha mi sem történt volna.

És én még azt hittem, hogy Olivia gondolkodásmódját könnyebb követni, mint a többi lányét.

Ahogy kiértem a tisztásra, aminek közepén ott állt a halastó, egyből feltűnt, hogy nem egyedül vagyok.

A lépteim elhalkultak, mikor felismertem a nekem háttal ülő Oliviát. Hosszú, barna hajzuhataga és fekete göncei egyből elárulták őt.

Egy pillanatig vacilláltam azon, hogy forduljak meg és jöjjek vissza később, vagy nyeljem le ezt a békát és töltsem vele ezt a szeles, de napsütötte péntek délutánt.

Szerettem vele horgászni, kiülni a tópartra és beszélgetni mindenféléről. Most inkább feszengéssel töltött el a gondolat.

Mielőtt döntésre juthattam volna a menés és a maradás között, Olivia megtette helyettem.

Megfordult és fürkészően méregetett.

– Szia – köszönt kissé bátortalan hangon, ami nem volt rá jellemző.

Ez is szimbolizálta a köztünk tátongó távolságot.

– Szia – biccentettem, majd összeszedtem minden erőmet és elindultam felé. Széthajtogattam kis székemet és leraktam pár méterre Oliviától. A horgászbotomat elővettem és az élő gilisztát erősítettem a kampójára, ami ide-oda tekeredett, valószínű utolsó perceit élhette meg. Bocs, haver, de szükségem van egy kis nyugalomra és a halra.

Mondjuk a nyugalomba vett hitem elszállt, hisz a problémám tárgya itt ült mellettem. Nem hinném, hogy figyelmen kívül tudnám hagyni őt.

Hosszú percek teltek el néma csendben. Szinte óráknak tűntek.

Olivia üres vödrére tévedt a tekintetem. Ha fogott is valamit, azt biztos visszadobta. Velem ellentétben nem szerette megtartani őket, mint díjat. Ennek ellenére mindig kihozott egy vízzel teli vödröt, hogy azután változatlanul menjen vele haza. Mikor megkérdeztem miért csinálja ezt, akkor ő csak annyit mondott rá, hogy egy horgász nem mehet el vödör nélkül, nélkülözhetetlen tárgy, ami akkor is kell, ha nincsen rá szükség.

Folyamatosan a tavat fürkésztem, de a gondolatim csakis Olivia körül forogtak. Nem értettem őt mostanában. Elliottal összehaverkodott, aki átváltozott valamiféle palotapincsivé, folyamatosan Olivia nyomában loholt. Aztán, mikor a többi srác becsmérelte őt, én kiálltam mellette, kaptam egy hét elzárást és egy alkalom kivételével még feje botját sem hajtotta felém. Mióta visszatértem a suliba, azóta meg próbál úgy viselkedni velem, mintha mi sem történt volna.

Egyszerűen sehogy sem fért a fejembe, hogy mi üthetett belé.

Ahogy ezen filóztam, egy apró nyomást éreztem a felkaromon. A kezemben lévő bot is elmozdult. Ha egy hal szemezgetett is a csalimmal, akkor mostanra már rég elspurizott.