A frenetika határai ✓

MÚLT 0.15

5 évvel ezelőtt...

Olivia kezét fogta. Legszívesebben kitörtem volna a karját annak a kis mitugrásznak. Ami önmagában mindent elmondott, hisz nem szívesen fordultam erőszakhoz.

Öt nap telt el azóta, mióta nyilvánossá tették a kapcsolatukat. Elcsíptem pár diák sutyorgását, amiben Olivia és Elliot neve szerepelt, de mivel egyikük sem rendelkezett magas státusszal a suli ranglétráján, így hamar dobva lett a téma. Amit nem is nagyon bántam, minél inkább ki akartam zárni őket a tudatomból.

Ám, ez nem ment olyan könnyen, mint reméltem. A hétfői kémiaórára nem mentem be, helyette kiültem az udvar egyik padjára és többször is visszajátszottam a történéseket a fejemben. Kezdve a szombat délutántól, egészen a hétfői reggelig. Próbáltam összerakni és feldolgozni a történteket. Ami mindig ugyanazt dobta ki.

Egy pillanatig sem volt esélyem Oliviánál.

Elliotot választotta. A homárnak vélt Elliot volt az, aki fel tudta kelteni az érdeklődését.

Miután becsöngettek, kényszerítettem magam, hogy bemenjek a következő órára. Oliviával volt ugyanis órám, és nagyon nem szerettem volna tudtára adni, hogy a padlóra kerültem.

Hisz Matthew Rosenthalt senki se tudja padlóra küldeni!

Gondoltam ezt alig fél évvel ezelőtt, aztán besétált az életembe egy őrültnek vélt, csillogó szemű, kivételes lány és csúnyán beleestem.

Inkább viseltem volna el vagy ezer kontakt ütközést a focipályán, az csak felszíni sérüléseket okozott volna. Olyan voltam egész héten, akár a zombi. Nem tudtam napirendre térni. Az az igazság, hogy Olivia kiválása az életemből egy hatalmas űrt hagyott. Nem tudtam vázlatot készíteni, olvasni, horgászni vagy tanulni, de még enni se rendesen. A gondolataim folyamatosan visszakalandoztak hozzá és az űrre, amit hagyott. Ha az ember rutint alakít ki egy személlyel és hirtelen az egyik fél távozik, akkor nehéz napirendre térni, hisz megszoktad a másik jelenlétét magad körül. Minden kevesebbnek és üresebbnek érződik utána.

Az ebédlőben a szokásos morajlás zengett körül mindent. Olyan megszokott, mégis más volt a hely, ahová most tettem be először a lábam a héten. Az ebédemet inkább az udvaron fogyasztottam el egymagamban, habár Adamék felajánlották, hogy velem tartanak, de visszautasítottam őket. Még Olivia előtt csak-csak, de Adamék előtt nem igazán tudtam leplezni a hangulatomat, így valószínű össze tudták rakni a képet és igyekeztek támaszt nyújtani. Ami igazán nemes szándék volt tőlük, de attól csak még szánalmasabbnak néztem volna ki, mint nélküle.

Így is igyekeztem Oliviától távol tartani magam, ami az érzelmeim kontrollálatlanságát fejezte ki. Utáltam azt, aki voltam és még inkább azt, hogy nem tudtam túltenni magam a történteken.

Egyszer éreztem olyasmit, amit életemben még soha egyetlen lány iránt sem, és felsültem.

Sőt, nem csak, hogy felsültem, de egyenesen egy másik pasi véget. És ez még csak hagyján, de Olivia kedvelte is. Egészen ideáig olyan fantazmagóriában éltem, miszerint Olivia életében én vagyok az egyetlen pasi, ahogy az én életemben is ő volt az egyetlen csaj.

A tévképzeteim minden egyes alkalommal haloványabbak lettek, akárhányszor megláttam őket együtt. Tehát jelen pillanatban elég nagy az esélye, hogy a maradék, halovány képzeteim száma leredukálódjon nullára, hisz alig pár asztalnyira voltak tőlünk Oliviáék.

Egymás mellett ültek, válluk szinte összeért, míg Elliot a barackját gondosan ette, Olivia meg olvasott. A keze Elliotén pihent, ami több volt, mint puszta üzenet a külvilág felé. Nem is az volt a legrosszabb, hogy így láttam őket, hanem kívülálló számára szinte teljesen világos volt, hogy egymáshoz tartoznak és ezt nem takargatják. Éreztem, hogy az ereimben száguldozik a vér. Képes lettem volna felpattanni és közéjük rontani. De persze a józan eszem nem ment még el teljesen, ha még más réges-régen igen.