A frenetika határai ✓

JELEN 0.3

– Biztos nem kérsz egy kis vörösbort? Zinfadel, minőségi – tette fel az újabb ajánlatot Will, aki már a harmadik pohárnál járt.

Annyi biztos, hogy ő felvillanyozódott állapotban volt, míg én folyamatosan szemléltem az ablakban lévő phiadelphiai látképet. Gyönyörű látvány tárult a tizenegyedik szinten lévő lakásból. Mondjuk, kétségtelen, hogy megdolgozott a kecóért. Majdnem a négyszeres ára volt az ő lakásának, mint az enyémnek. Viszont jó helyen helyezkedett el. Közel volt a munkahely, a belváros és még a tetejében közvetlen rálátást kapott a Schuykill folyóra, ami éjjeli világításokban még lenyűgözőbb látványt nyújtott.

Mindannak ellenére, hogy imádtam gyönyörködni Will ablakából, most valahogy sehogy sem tudott lekötni a látvány.

– Kösz, de inkább passzolok – csóváltam a fejem és egy pillantását vetettem a dohányzóasztalon lévő üvegpoharamra. Will már az érkezésem pillanatában előkészítette a bort és a poharakat, izgalmát egy pillanatra sem tudta leplezni.

– Mi a baj, kölyök? Neked most úgy kellene fel-le ugrálni, mintha ötöst nyertél volna a lottón. Nagyon nagy dolog, amit elértél.

Tudtam, hogy így van és örültem is neki, viszont nem tudtam felhőtlenül élvezni a sikeremet. Az újratalálkozás Oliviával teljesen kizökkentett a szokásos napi rutinomból. Alig bírtam más dologra figyelni, összpontosítani. Állandóan ő járt a fejemben és a kérdéseim egyre csak sokasodtak, akárhányszor előjött az emléke.

– Sajnálom – szóltam, miközben a tekintetem újra Willre szegeződött. – Valahogy túlságosan is elkalandoznak a gondolataim.

– Akarsz róla beszélni? – nézett rám Will és érdeklődve megráncolta homlokát.

Ezért bírtam őt annyira. Nem vájkált az életedben, ha nem akartad, de ha valami problémád volt, szó nélkül végighallgatta.

– Csak apró, magánügyi problémák – vontam vállat. – Előfordul.

Will megértően bólogatott.

– Értem. Mindketten tudjuk, hogy a magánügy és a munka nem fér meg egymás mellett, ha viszont szükségesnek érzed, hogy beszélj róla, nyugodtan felhívhatsz vagy odajöhetsz hozzám egy munkaszüneti ebéd alkalmával. Bármikor.

Tudta, hogy nem fogok, de felajánlotta, mindannyiszor, mikor magánügyi válságokat éltem át. Ettől függetlenül méltányoltam a felajánlását. Ez a cseppnyi törődés azt éreztette velem, hogy olyan, mintha az apám lenne. Az igazit sosem érdekelte, mi van velem, csak az, hogy minél sikeresebb legyek az életben, és aztán verje a mellét.

– Ha szükségesnek érzem, akkor szólok – bólintottam, majd a karórámra néztem. – Ha ennyi lett volna, nem probléma, ha lassan elindulok? Még van pár elintézésre váró ügyem.

– Hát hogyne, menj csak – felelte kényszeredetten. Egy óráig magyarázott az irodaház projektről és annak terveiről, abban reménykedett, hogy én is olyan lelkesen fogok beszélgetni róla. Ma viszont nem az a nap volt. Tényleg örültem ennek a projektnek, de nehéz volt fókuszálnom rá.

– Még megbeszéljük hétfőn, oké? – dobtam fel az ötletet annak érdekében, hogy ne érezze magát ennyire rosszul.

– Igen, igazad van – tette le a poharat, majd felállt és elém lépett.

Will egyáltalán nem volt magas, csupán százhetven centi, eltörpült az én két méteremmel szemben.

Mosoly jelent meg az arcán.

– Ne haragudj. Néha elfelejtem, te még túl fiatal vagy ahhoz, hogy a vasárnapokat is a munkának szenteld. Neked ilyenkor élned kell, nem vén rókákkal tárgyalni a munkáról.