A frenetika határai ✓

J E L E N 0.1

– Hol rejtegeted a serpenyőt?

– Csak nem bemerészkedtél a konyha nem étkező részlegébe? – kérdeztem a vonalon túlsó végén levő barátomtól és a háttérben csörömpölést véltem felfedezni.

– Nagyon vicces! Tudod jól, hogy gyakorta éhezem, mikor több napig Jennánál vagy. Rántottán és egyéb szeméten élek.

– Talán kezdhetnél magaddal valamit és elsajátíthatnál pár receptet, ahelyett, hogy folyton rám és a fogásaimra várj.

A lakótársam, Phelan és én köztem rendszerint megoszlottak a házimunkák. Míg én a főzésről, mosásról és a vasalásról gondoskodtam, addig ő takarított és megjavított bármit, ami szerelésre kényszerült. Phelan mielőtt egyetemre kezdett volna járni, elvégzett egy ezermesteri szakmát és gyakornokként el is helyezkedett, aztán felvették a Phiadelphia-i Egyetemre hozzám hasonlóan. Míg én építészmérnök, addig ő gépészmérnök szeretett volna lenni.

– Kinek van arra ideje? Nem elég, hogy éjszakai műszakot tolok le most már egy huzamban háromszor és hétvégente átrepülöm a fél országot, még a tetejében a zh-ra is készülni kell, ha nem akarjuk az utolsó pillanatra hagyni. Nem mellesleg, az utolsó évet tapossuk mindketten. Nem mindenkinek olyan kényelmes az élete, hogy a szülei fizetik az egyetemet, akiket ráadásul csak nyári és téli szünetben látogat meg.

Olykor fájtak a szavai, de igaza volt. Míg az én szüleim elintézték az anyagiakat és azt is, hogy minél kevesebbszer akarjak velük találkozni, addig Phelannek diákhitele és három kishúga volt, akik rajongásig imádták őt. Majdnem minden hétvégén hazajárt egy Grenada nevű kisvárosba, ami Mississippi államában található. Csak a repülőút volt négy óra.

– Emlékeztetnélek, hogy én is dolgozom.

– Már hogyne! – kurjantott fel Phelan azzal az íres akcentusával, amit már megszokhattam a felpaprikázott állapotában . – Gyakornokként tengődsz egy menő építészeti cégnél és kóbor kutyákkal foglalkozol. Jaj, de sajnállak. Vagy, várj, nem is. Menj a francba!

Akaratlanul is mosoly húzódott végig az arcomon. Habár ellenségesnek hangzottak a szavai, valójában örült az elért sikereimnek, tulajdonképpen ő biztatott, hogy jelentkezzek az IMEU nevű építészeti céghez, ahová fel is vettek.

Mellette eljártam egy külvárosi állatmenhelyre, amit az egyik egyetemi csoporttársam hirdetett a suliban, miután ő ott hagyta magánügyi okok végett. Ez még az építészeti cég előtt történt és úgy éreztem huszonhárom éves fejjel talán többel is elüthetném a szabadidőmet, mintsem egyetemi bulikra járjak. Szerettem állatokkal foglalkozni, tulajdonképpen titokban akartam mindig is magamnak egyet, csupán a szüleim a rájuk jellemző módon azért aggódtak, hogy mi mindent szőrözne és piszkolna össze.

– Kész, haver! Én ezt nem bírom tovább! – térített vissza Phelan a gondolataim közül. – Ha ma este is Jennánál maradsz, akkor személyesen megyek át és rángatlak haza téged.

– Arra nem gondoltál, hogy inkább vacsorát vidd magaddal? Ha ez lehetséges, Jenna még nálam is jobban főz – vetettem fel egy másik opciót.

– Lótúrót! Mindenféle gluténmentes és teljes kiőrlésű vackokat csinál, ami nem nevezhető igazi kajának. Én egy szaftos steaket szeretnék, Rosenthal módra.

Elnevettem magam. Általában akkor szokta isteníteni a főztjeimet, mikor egy jó ideje nem jut rendes kajához. Ebből látszott, hogy tényleg hiányoztam neki. Ha én nem, a főztöm mindenképp.

– Meglátom, mit tehetek.

– Nem meglátod, hanem egyszerűen szakadjatok le egy kicsit egymásról. Lassan olyanok lesztek, mint a negyvenéves házasok.