Lélek hangok

Írj...

Lassan lehull a lepel,
S lehull a virág.
Szívemben jég marad
csupán...Állj.

Pofonokat mindig kapsz,
Hibába viseled jól te magad,
Mégis irtóra fáj, nem igaz?

Elfolytod hangos sírásod,
Elfelejted: ezzel te leszel a sírásód,
S csak ballagasz a szakadékba.

Kattog az agyad.
Üres vagy és nem jó.
Elveszíted a célt?

Számodra nincs remény,
S csak végig zokogod az
Éjszaka fényeit.

Elnyeled nappal a fájdalmat,
Gyáva vagy beszélni,
Pedig annyira rossz.

De képtelen vagy megadni magad,
S csak, hogy másnak jobb legyen
Tartod magad.

De este lehull az álca!
A fáradság már hatkor utol ér.
Menekülsz mindenkitől.

Pedig a szíved maradna még,
Hisz tudja. Kell egy ölelés.
Kell egy váll, hogy sírj.

Valaki aki megért,
És elhiteti veled a csendben,
Hogy sokat érsz.

Hogy énekes vagy,
Táncos vagy,
Művész.

Kritikát kapsz az élettől, a
Zsűrítől, a baráttól.
Megint összetörsz.

Nem tudja a beszélő,
Hogy te belül romba dőlsz,
S nem mersz énekelni.

Blokkot kapsz a színpadon,
Megáll a táncod, a zenéd...
Az életed.

Megfosztva érzed magad,
Hisz ezzel fejezted ki magad.
Mégis üresnek láttak.

Kavarag a gondolat:
Ennyire rossz volnék?
Nem bírsz másra gondolni.

Csak csendben sajnálod magad,
Emiatt persze rosszabb lesz.
Csődtömeg maradsz.

Pedig minnél többször mondod el,
Sírod ki, írod ki a bajod,
Annál jobb lesz.

Csak az első megjátszott mosoly
a fájó, a legnehezebb.
Utána az természetes lesz.

Az életed is más lesz,
És egyedül mented meg magad.
Hisz mindig ez volt.

De legalább tudod,
Hogy másnak csak te vagy.
Önző is leszel emiatt.

Ijesztővé válik, ha valaki
olvas, hisz a lelkedből is
kiolvassa a sorokat.

Lényegében sokunknak
Ez egy terápia.
Egy kiút.

Elrejt a valóságtól,
A rímtelen rím,
S az idióta irás.

Ez a menedék.
Írásban könnyebb hisztizni,
szenvedni, őszintének lenni.

Lehet ez nem is vers,
Csak írni akartam.
Írni valakinek.

Szóval, ha te is fájsz,
Zokogsz belül, csak írj.
Mentsd meg magad,

Hogy másnak legyél,
S te legyél az otthon.
Írj és javulj.

Ìrj...