A háború dallamai

Útjuk délre vezet

Az idő gyorsan eltelt, így a délelőtt folyamán Senn is pakolta a dolgait, és Thalleous is elrakott pár fontos dolgot és Timbert is felkészítette az utazásra.

-Jó utat mindkettőtöknek – intett búcsút Osivian. – Thalleous – szólította fel jóbarátját, – várom visszatértedet, hogy rendesen is beszélgethessünk – ekkor Senn észrevette, ahogy Ria neki integet, így oldalra dőlt és visszaintett neki. – Senn! – szólt rá Osivian. – Többet várok tőled, amint viszont látlak – nézett mérgesen rá.

-Jobban teljesítek, ígérem – mondta, mialatt Thalleous elment Timber irányába és felszállt lovára.

-Ég áldjon, Osivian. Mássz fel, Senn – nyújtotta a kezét a fiatalnak, aki habozás nélkül elfogadta a segítséget, majd dél irányába fordultak. Senn még visszanézett, meglátva Ria arcán azt a szomorúságot, ami alapján érezni lehetett a könnyeket, de mosolygott egy kicsit, látszatva azt, hogy örül Sennek. – Menjünk Timber, az utunk délre vezet – paskolta meg lovát, aki átszelte a folyót és utána egyenesen rohantak a cél felé. Útjukon néha megálltak, hogy egyenek, és estére így értek Conchord egyik erdősebb területére. Az időjárás nem volt nagyon derűs, összehasonlítva az előző esti csillagokkal teli égboltot a mostani szürke felhős villámokkal telítettel.

Thalleous bátorkodott egy kis időt azzal tölteni, hogy gallyakat és rönköket szerezzen, hogy estére legyen tűz és alvóhely is. Viszont váratlanul felbukkant egy pár élőholt is a közelben, de Thalleous simán lekaszabolta őket.

Senn egy könyvet olvasott, amibe annyira elmerült, hogy észre sem vette az este közeledtét. Mikor viszont felnézett látta, ahogy Thalleous háttal ül neki, figyelve azt, hogy jönnek-e még.

-Az élőholtak minden este kint vannak? – érdeklődött.

-Nem minden este... többé már nem – válaszolta. – Jelenlétük jelentősen csökkent az utóbbi nemzedékek alatt. De sosem lehetünk túl óvatosak – utalt ezzel a korábbi esetre.

-Thalleous – kezdett bele Senn, – mi célod volt Szendáriában? – tette fel benne régóta megfogalmazódott kérdését.

-Régmúlt események, sokan nem is emlékszenek – sóhajtott.

-A Nagy Háború? – tippelt.

-Igen, a Nagy Háború... – helyeselt. Senn épp visszafordult volna olvasni, de Thalleous folytatta. – A célom Szendáriában – fordult oldalasan Senn felé, majd előhúzott valamit, – ez volt – mutatta be az ősdallamot, ami bevilágította a helyet.

-Egy ősdallam! – ismerte fel.

-A négy egyike.

-Osiviannél volt mindvégig? – döbbent meg. – De hisz ő nem mester... – realizálódott benne.

-Azután, hogy a mestereket célba vette a Haláldalnok a Nagy Háború előtt – kezdte mesélni, de hangja egyre halványodott Senn fülében, minél tovább nézte a dallamot, – úgy döntöttek, hogy a dallamok túl nagy veszélyt okoznak a mestereknek – ezután Thalleous elrakta, így hatása Senn felett megszűnt, ami után ő egy kicsit megrázta a fejét. – Osivian családja őrizte a Mobilium őset... mindazóta – fejezte be.

-És ezt hova visszük el? – kérdezett tovább.

-Van egy... okom azt hinni, hogy a voltáriszok visszatérnek – kezdett újra mesélni, – és mikor itt lesznek... levadásszák az ősdallamokat és elpusztítanak mindent az útjukon. Ez nem történhet meg- sem az ardónokkal... sem veled – fordult vele szembe. – Ezt biztonságosabb helyre visszük – ezzel visszafordult, hogy tovább kémlelje a tájat. – Aludj egy kicsit, Senn, már közel vagyunk a célhoz.

Ezzel Senn lerakta a könyvét és elterült a rönkön, mialatt a háttérben az ég dörgött és villámlott.