A háború dallamai

Csata a faháznál

Lucan és a Nekrománcorok siettek, így még hajnal előtt odaértek ahhoz a fához, amelyikre parancsot kaptak az égetésre.

-Ideje véget vetni ennek a mizériának. Égesd el – szólt Lucannek, aki hirtelen azt sem tudta hol van. Majd mikor ráébredt, hogy neki szóltak, előhúzta a gyújtóját, majd odament a fa mellé. Mivel tudta, hogy itt él Niika, ezért próbált valami kifogást találni.

-Ó... – köszörülte meg a torkát. – Micsoda balszerencse! A gyújtóm úgy tűnik, hogy eltört – majd elhajította azt. De a másik nem volt hajlandó elfogadni ezt, mert látnia kellett a faházat égni.

-Tessék, itt az enyém – dobta oda neki. Lucan magában mérgelődött, hogy nem sikerült, ezért gyakorlatilag csak ott állt a fa előtt. – Mi a baj, újonc?! – ment oda mellé a másik. – Vagy mondhatnám... – kezdte, majd levette Lucan maszkját, – áruló! Úgy tudtam! – ahogy beszélt, Lucan elővette a kardot, hogy ha kell, ne haljon meg. – Tudtam, hogy valami nincs rendben már abban a pillanatban, amikor rád találtam. Hagynom kellet volna az élőholtakra a munkát akkor. De... talán a halálod így még formálisan lesz. Tehetetlenül fogod nézni, ahogy minden, amiért harcoltál elpusztul és elég. És amint itt végeztünk, megkeressük a Felénát... és megöljük – ezzel felgyújtotta a fát, amit Lucan megpróbált megakadályozni, de nem sikerült. A kardok egymásnak csattantak, majd mikor Lucan szaladt a Nekrománcor felé, az hasba rúgta. – Talán majd a pókok megeszik őt. A fogukra való lesz. – majd készült volna lecsapni, de hirtelen egy társát egy nyílvessző fejbe találta. Ekkor jött Niika és lecsapta a zombik fejeit.

Egymással harcoltak, a Nekrománcor és Niika, végül úgy döntött Lucan, hogy segít. A feléje tartó zombikat mind megölte, majd Niikával összeütköztek, mire a lány automatikusan kardot emelt rá.

-Várj, Niika, én vagyok! – ijedt meg hirtelen, majd levette a kapucnit.

-Lucan?! – amíg ők beszélgettek, a Nekrománcor elmenekült. – Az összes információm ott van fent! – rohant az égő fához, majd megpróbált felmászni.

-Már nincs idő rá, át kell kelnünk a folyón – ezzel leráncigálta a már mászó Niikát a folyóhoz.

-Hé!

Majd mikor a folyóhoz érték, Lucan már készült volna beugrani.

-Lucan, várj, én nem tudok-

-A magasban nem félsz, de nem mersz a vízbe ugrani?!

-Nem tudok úszni! A Felénák utálják a vizet, Lucan, mi utál- – szólt volna, de Lucan csak úgy belelökte a folyóba, majd utána ugrott. Lemerült érte, majd a felszínre hozta. Niika annyira félt, hogy elkezdett a karmaival kapaszkodni Lucan nyakába.

-Áu, ne karmolgass! – majd elkezdett úszni a túlpart felé. Amint Niika lába szárazföldet érzett, elkezdett messze távolodni a víztől.

-Soha többé, ne lökjél be a vízbe! – tisztázta.

-Oké, oké – ezzel leült, és az égő túloldalt vizslatta. Sóhajtott, mert tudta, hogy miatta történt. – Bocsi a faházadért – kért elnézést.

-A faház bármikor elmehet. Bár az információk most így elvesztek – sóhajtott. – Minden feljegyzés, a térképek, a jegyzetek... – kezdte sorolni, – minden, amit megtudtam a Nekrománcorokról.

-Nem veszett el az összes – mondta Lucan. – Az információ mind veled van... és velem is – mosolygott. – Megvan a Nekrobázis, Niika – fordult felé.

-Ott voltál? Hol van? – kérdezte gyorsan.

-Közvetlen a Tempusz hegy alatt.

-Milyen igaz! Egy bányász sem menne a közelbe, mert ott az a sok láva! Így az egy tökéletes rejtekhely.

-Ezt jelentenem kell Feldennek – állt fel Lucan. – Azt hiszem... itt válnak el útjaink... – vakarta a tarkóját.

-Talán... Lehet jobb, ha elkísérlek Felórába. Lehet tőlem is szeretnének információt. Nem is beszélve, hogy szükséged lehet a segítségemre – Lucan belement és együtt indultak el Felden fővárosába.

Videó további két rész múlva