Szerelemben és háborúban ...............(Tom Hiddleston ff) Befejetett

Váratlan tragédia

Leila:

A díjátadó óta eltelt két hét. Az életünk felgyorsult, ugyanis Tomot rengetegen keresik. Munka-munka hátán. Sokat jár el itthonról tárgyalásokra, így én Emmával vagyok. Sajnos a lábam és a karom nem javul úgy, ahogy én szeretném, de sebaj. Még két-három hét ebben a vacakban, aztán csak leveszik végre.

- Mikor vehetem le? - kérdeztem az orvosomat a következő kontrolon.

- Még két hét.

- Ne már! Most komolyan!

- Komolyan! Két hét. Addig nyugi. Ne terheld. Ha nem pihenteted a kezed és a lábad, visszakapod a gipszet.

- Azt inkább ne - hajtottam le a fejem.

- Azért kaptad ezt a rögzítőt, mert azt hittem orvos létedre felelősségteljesebb leszel. Ehhez képest ahogy nézem, látszik és érezhető az izmaidon, hogy használod őket. Nem szabad. Leila, ha rosszul feszülnek meg az izmok, újra eltörhet a csont. Nagyon vékony hártya tartja most még össze a csontokat. Ez még eltörhet. Ha a jövő héten is így fog kinézni, akkor visszarakom a gipszet. Világos?

- Igen.

- Rendben. Több pihenés, kalcium és vitaminok. Rendben?

- Igen. Jó leszek.

- Remélem is.

A dokitól kilépve nem szóltam semmit, csak megkerestem Bent, és mentünk haza. Ma ő hozott el, mert Tomnak megint tárgyalása volt. Szerencsére. Ha ezt most hallotta volna, akkor tuti, hogy kikötöz az ágyhoz.

Otthon Emma várt minket ebéddel, és már Tom is haza ért.

- Sziasztok - jött elénk.

- Szia - bújtam hozzá.

- Mit mondott az orvos?

- Minden rendben. Csak többet kell pihennem, és kaptam vitaminokat, hogy gyorsabban forrjon a csont, mert most kicsit stagnál a dolog.

- Akkor irány az ágy, és viszem az ebédet - puszilta meg az orrom és a homlokom.

Én bementem és lefeküdtem. Kicsit tényleg fájt a lábam mostanában, de nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget. Tényleg vigyáznom kell. Lassan két hónapja volt a baleset, és még mindig nem forrt össze a csont rendesen.

- Itt is van - lépett be az ajtón Szerelmem.

- Mi az ebéd?

- Sajtkrém leves, és sült csibemell salátával.

- Jól hangzik.

- Minden rendben? - nézett rám Tom aggódva. - Ben mondta, hogy nem volt túl jó kedved a kocsiba.

- Csak a doki leszidott, mert nem pihenek eleget. Ha a jövő héten sem lesz jobb a helyzet, akkor visszakapom a gipszeket.

- Akkor pihi. Nincs mese. Majd a karomban viszlek ki a mosdóba is.

- Hülye - nevettem el magam.

- Most miért? Nem vagy nehéz.

- Ez igaz. De a hátad még nem bírna el.

- Megoldjuk - mosolygott rám.

Az ebéd nagyon finom volt. Délután Tommal befészkeltük magunkat az ágyba és mozi maratont tartottunk. Nem tudom mikor, de elaludtam a karjaiban. Reggel nagyon rosszul éreztem magam. Nem sikerült eljutni a wc-ig, a folyosóra hánytam.

- Leila! - jött utánam Tom.

- Jól vagyok - suttogtam. De nem éreztem jól magam.

Emma és Ben összetakarította a folyosót, míg én a fürdőben szedtem össze magam Tom segítségével. Annyira remegtek a lábaim, hogy tartania kellett, míg fogat és arcot mostam.

- Mitől lehetett? - kérdezte, miután Ben visszafektetett az ágyba, és mellém raktak egy vödröt.

- Nem tudom. Nem ettem semmit. De már jobban vagyok.

Reggelire pirítóst kaptam, de az sem húzta sokáig. A következő héten minden nap eljátszottam ezt. De csak délelőtt. Délután semmi bajom nem volt.

- Ha nem lenne lehetetlen, azt mondanám, terhes vagy. - mondta Emma, mikor ismét szegénynek kellett takarítani utánam.

- De nekem nem lehet.

- Biztos? Mármint tudom, hogy igen, de nem lehet, hogy.......... szóval........... mégis?

- Nem. Ez biztos.

A következő napok is hasonló rosszul létekkel indultak. Tommal megbeszéltük, hogy velem jön a kontrollra, és megkérdezzük az orvost.

A vizsgálat előtti nap nem éreztem jól magam. Nagyon görcsölt a hasam.

- Minden rendben? - kérdezte Tom.

- Nem. Nagyon fáj a hasam. Kimegyek a mosdóba. - mondtam azzal el is indultam. A mosdóban nagyon meleget éreztem a lábam között.

Még nem jöhetett meg. Gondoltam. Ekkor erős szúrást éreztem, és intenzíven kezdtem vérezni.

- TOM! - sikítottam. Nagyon megrémültem.

- Tessék? - jött be. Ahogy meglátott, hívta a mentőket.

Szerencsére hamar kiértek. Nagyon megijedtem. Még soha nem volt ilyen, mi lehet ez?

A mentős doki nyugtatgatott, de én csak sírtam és pánikoltam. Nem mert nyugtatót adni, mert nagyon intenzíven véreztem, és ha műteni kell, akkor a nyugtató nem biztos, hogy jó ötlet.

Tom végig fogta a kezem, de mikor beértünk a kórházba, el kellett engednem. Betoltak egy vizsgálóban, aztán csak a dokik és a nővérek összemosódott hangját hallottam.

- Most elaltatjuk kicsit, hogy meg tudjuk vizsgálni és elálltjuk a vérzést - mondta a doki, aztán kezdett elsötétedni minden.

Egyetlen egy szót tudtam kivenni, mielőtt elaludtam volna.

- Elvetélt.