You are my purpose

2. EVAD/1.

SZÁZHUSZONKÉT NAP

Kellemetlen, fájdalmas sóhaj hagyta el a számat, miközben a kezemben tartott újságot a velem szemben lévő üvegasztalra hajítottam, azonban a címlapján szereplő arcok ennek ellenére sem hagytak nyugodni.

Nagyot kortyoltam a kávémba, bár sokkal inkább kívántam egy pohár whiskyt, noha csak reggel nyolc körül lehetett. A torkomban keletkezett gombóc azonban, ahogy sejtettem is, nem tűnt el egy kis koffeintől, sem alkoholtól sem pedig akármi mástól. Tudtam, hisz már kezdtem megszokni. Az elmúlt négy hónapban ugyanis nem telt el nap anélkül, hogy ne érezzem ezt a fojtogató érzést, amely szétmarcangol belülről. Felemésztett a hiánya.

Ismét a magazinra pillantok, ami felér egy gyomorszájba rúgással,ismét. Az arcán megbúvó apró gödröcskék láttán görcsbe rándul a gyomrom, hosszú másodpercekig rezzenéstelen arccal elemzem a retusálatlan paparazzi képet, amely valamelyik este készülhetett egy étterem előtt.

A szívem facsarodik bele ahogy a mellette virító lányra pillantok, aki a sajtó szerint nemrég esett át a műtéten, valahogy mégsem úgy néz ki, mint akinek akármilyen problémája lenne. Félreértés ne essék, teljes szívemből sajnáltam ami Selena egészségügyi állapotát illeti azonban képtelen voltam nem szem előtt tartani a tényt, részben miatta lett vége a kapcsolatunknak. Persze, ez mind Justin hibája ezzel tisztában vagyok, mégis haragudtam rá. Talán így könnyebb volt feldolgoznom.

Feldolgoznom.

Kit áltatok, hisz fogalmam sem volt, hogyan kell. Szenvedtem. Az elmúlt százhuszonkét nap, minden egyes percében.

Az első napokban szomorú voltam, teljesen elhagytam magam, aztán dühös voltam, őrjöngtem amiért nem keresett. Nem jött utánam, nem kérte, hogy bocsássak meg, nem is akarta megmagyarázni. Nem akart engem.

És ez összetört.

Az első pár nap után felhagyott az üzenetekkel, nem hívott, nem jött el, pedig tisztában voltam azzal, hogy tudja hol vagyok. Amikor elmentem a cuccaimért nem volt otthon, így a legfontosabb dolgaimat elhozva, Estherrel együtt azóta sem hallottunk róla.

Ezután megláttam az első cikket róluk. Sétálnak, esznek, sportolnak.
Nem csak engem robbantott fel, hanem az egész internetet. A rajongók megosztóan reagáltak, volt aki boldogabb nem is lehetett volna a hírtől, és volt aki ugyan olyan sokkoltan és értetlenül állt mint én.

Úgy éreztem kihasznált. Eldobott mindent, mindenemet. Mindenünket. Darabokra törte a szívem és sosem akarta rendbehozni, ez pedig jobban fájt akármilyen hazugságnál.

Egyedül maradtam, a belülről mardosó önutálat és önsajnálat pokoli keverékével. Nem éreztem magam elégnek, nem éreztem magam fontosnak, szerethetőnek, értékesnek, nem éreztem magam Nőnek.

-Jó reggelt!-törte meg barátnőm érdes, reggeli hangja az önmarcangoló csendet. Egy biccentéssel viszonoztam köszönését, majd fátyolos tekintettel felé pillantottam, ahogy a kávéját szorongatva az egyik fonott kerti kanapéra kuporodott, szorosabbra húzva magán a világosbarna köntösét.

A nap sugarai már erőlködtek előbújni a felhők mögül, azonban még elég hűvös volt egy szál pizsamához.

-Már megint ezt a szart olvasod!-mordult fel a fejét rázva, majd egy mozdulattal a pár méterre lévő fém tálba dobta amiben tüzet rakva pillecukrot szoktunk néha napján sütni. Gigivel úgy három hónapja költöztünk össze. Hirtelen jött az ötlet, azonban nem bántam meg. Nem akartam visszamenni a házamba, nem akartam anyáéknál maradni és nem akartam egyedül sem lenni.
Gigi egyszer csak felvetette az ötletet, ami ellen semmi kifogásom nem volt, így Gigi,a kiskutyám és én egy külvárosi házba költöztünk.