Taníts |Kageyama × Reader - Befejezett|

| ötödik fejezet |

Miközben hazafelé igyekeztem, a lábam szinte lefagyott, hiszen a szoknya nem volt egy túl jó ruhadarab télre. Ám akkor nem ez érdekelt a legjobban. Hanem az, hogy Tobio régi énje ismét felszínre tört. Én tudtam, hogy ő ilyen is tud lenni, hiszen általános iskolában nem egyszer tapasztaltam meg. Ott is voltam azon a meccsén, ahol Kindaichiékkal kiabált, és rettentően kiakadt. Akkor is segíteni szerettem volna neki, azonban ő lekiabálta a fejemet, és idegesen magamra hagyott. Holott csak segíteni szerettem volna neki. Többször is előfordult ez már régebben, és ennek köszönhetően volt, hogy napokig csak köszöntünk egymásnak és nem beszéltünk. Én pedig képes vagyok ezzel együtt szeretni őt, azonban félek, hogy ő nem így érez. Ha én szeretek valakit, ha valaki fontos nekem, nem beszélek vele így. Mióta együtt vagyunk, hiába pár napja csak, egyszer sem mondta, hogy szeret, vagy ehhez hasonlót. Én párszor elmondtam neki, ő pedig csak hallgatott és megölelt olyankor. Nem tudtam ezt mire vélni, de egyre jobban szeretném hallani tőle. Szeretném ha tényleg kimondaná az érzéseit, hiába bánik nehezen a szavakkal. Szeretném ha nem viselkedne így, mert félek, hogy ez csak rosszabb lesz és a kettőnk kapcsolata véget ér.

Mire hazaértem teljesen eláztam a hó miatt. Apa nem volt itthon, így én nyitottam ki az ajtót, majd beléptem a hideg lakásba. Az első dolgom az volt, miután levettem a kabátomat, hogy a központi fűtést felnyomtam. A meleg lassacskán kezdett el a házban áramlani, én pedig kezdtem felmelegedni. Holnap nincs tanulnivaló, így pihenni szeretnék ma délután. A kérdés már csak az, hogy a gondolataim hagyni fogják-e.
  Miután kellő meleg lett, leültem enni, és közben a telefonomon böngésztem. Őszintén szólva nem is gondoltam arra, hogy emiatt magamba zuhanjak vagy sírjak. Mármint amiatt, amit Tobio csinált. Jobb lesz ha sírok? Jobb lesz ha magamba zuhanva depressziózok? Dehogy lesz jobb, nem old meg semmit. Helyette inkább próbálom elterelni a figyelmemet, ami bár nehéz, már jó párszor bejött. Miután a szüleim elváltak, mélypontra kerültem. Akkor tanultam meg igazán, hogy az önsajnáltatás, a sírás és az örökös szomorúság nem old meg semmit. Csak értékes perceket vesztegetsz el az életedből. Hogy őszinte legyek, sírni se szoktam nagyon. Nem szeretnék hazudni, de ha jól emlékszem, akkor másfél éve sírtam utoljára, akkor is azért, mert apa szülinapomra meglepett egy utazással egy olyan helyre, ahova gyerekkorom óta elszerettem volna menni. Apa elvitt Disneylandbe. Ez volt a karácsonyi és a születésnapi ajándékom egyben, és nem bántam, hogy így kaptam, mert olyan boldog, mint akkor, még soha nem voltam. Kettesben lehettem apával azon a helyen, ami az álmom volt. Nekem ez felért minden pénzzel és minden boldogsággal. Azóta maximum ha bekönnyeztem a dolgokon, de nem sírtam. Nem azért, mert nem akartam, hanem mert nem tudtam. Miután elváltak a szüleim nagyon sokat sírtam. Aztán miután rájöttem pár dologra, ez elmúlt számomra. Hiába voltam rettentően boldog vagy szomorú, nem tudtam sírni. Az elmémnek volt egy berögződése, hogy nem igen élhetek meg annál rosszabb dolgot, mint amit megéltem abban az időszakban. Azóta pozitívabban állok a dolgokhoz. Megpróbálom megkeresni a jó tulajdonjogait a rossz dolgoknak. Hiszen minden rosszban van valami jó. Ebben is, ami most történt. Mert ha Tobio átjön hozzám és megtudjuk beszélni, akkor lehet, hogy szorosabb lesz a kapcsolatunk. Őszintébbek leszünk a másikkal és nyitottabbak. Lehet, hogy másnak különös ez a gondolkodás mód, amit én folytatok, de úgy vélem, hogy mindenki másképp gondolkodik. Más a vélemény az embereknek bizonyos dolgokról, de nem is kell, hogy ugyanolyan legyen, mert akkor az unalmas lenne. Mindenkinek ugyanazok a dolgok tetszenének, akkor nem lenne az embernek saját személyisége. És épp ez a szép jó pár dologban. Te döntöd el, hogy szereted-e őket, hiszen egyéni személyiséged van, ebben biztos vagyok.

Miután ettem, leültem a tévé elé és kerestem egy sorozatot vagy esetleg filmet, amit nézhetek. Öt óra környékén hallottam ahogy valaki bejön a házba, és biztos voltam benne, hogy apa az, hiszen más nem is lehetett.

  - Megjöttem, [Név]! - szólt be apa a nappaliba, én pedig egyből fel is álltam és sietősen mentem ki a folyosóra, ahol egyből meg is torpantam.

Apa mellett Tobio állt kabátban és az iskolai egyenruhájában. Arca piros volt, valószínűleg a hideg miatt.

  - Tobiot a kapuban szedtem össze, remélem nem baj, hogy beengedtem - biccentett a fiú felé, majd miközben felém jött, adott egy puszit a fejemre, és tovább állt a konyhába.

  - Szia - köszöntem neki, miközben a falnak támaszkodtam - Mit szeretnél?

Tobio ekkor oldalra kapta a tekintetét és a kezeit a zsebébe dugta. Látszott rajta, hogy szeretne valamit mondani, de képtelen kinyögni.

  - Ha nem akarod, és csak kierőszakolod magadból a szavakat, akkor annak semmi értelme, ugye tudod?

  - Sajnálom! - nézett felém hirtelen, amin meg is lepődtem rendesen.

Tobio közelebb jött hirtelen, és amint elém ért, mind a két kezével megfogta a karjaimat oldalt.

  - Komolyan sajnálom! - nézett a szemembe, és láttam rajta, hogy komolyan gondolja - Ne....nem volt szándékos - suttogta, miközben lefelé nézett.

  - Miért nem hiszed el, hogy csak segíteni akarod neked? Ilyenkor soha nem rosszból mondom neked azt, amit. Tudom, hogy nem volt szándékos, de őszintén szólva kicsit rosszul esett azért - szóltam őszintén.

Éreztem, hogy Tobio megremeg és teljesen tanácstalan lesz. Nem tudta, hogy mit tehetne, én pedig nem szeretném megmondani neki a megoldást. Szeretném ha saját maga jönne rá. Bármit is tegyen, én hagyni fogom neki, hogy szabadon cselekedjen.

  - Én... - szólt repedezett hangon, majd közelebb húzott magához a karomnál fogva, és szorosan megölelt, miközben a fejét a vállamra hajtotta - N...nem akartalak bántani.

  - Máskor csak fogadd el a segítségemet - suttogtam, miközben megcirógattam az oldalát a kabáton keresztül. Nem tagadom, kissé hideg volt a bőre és a kabátja is, de a világért se húzódtam volna el tőle.

  - Jó - szólt halkan - Visszaölelsz? - kérdezte zavartan.

  - Hideg vagy, Tobio - nevettem el magam halkan.

  - Te pedig meleg - szólt mosollyal a hangjában, majd elakart húzni, de én nem engedtem.

Hirtelen átvezettem a kezeimet a karjai alatt, majd a hátánál szorítottam magamhoz őt, elég szorosan.

  - Jesszusom, tényleg hideg vagy - nevettem el magamat, miközben vállába fúrtam a fejemet - Nem fázol?

  - Nem. Most már nem - suttogta, én pedig csak csöndben maradtam és élveztem a társaságát - Mondd.

  - Hm?

  - Nem haragszol? Komolyan nem volt szándékos és megbántam.

  - Nem haragszom, rendben? Ezzel az öleléssel és azzal, hogy eljöttél, jóvátetted, Tobio.

  - Rendben - szólt, majd elhúzta a fejét, és magához ölelt rendesen, így én az arcomat belenyomtam mellkasába, ott is az ingébe, ugyanis a kabátja nem volt összecipzározva.

Tobio az állát a fejem búbjára helyezte, én pedig magamba szippantottam kellemes illatát. Így álltunk percekig egyetlen egy szó nélkül és ezt a csendet a fekete hajú fiú törte meg.

  - Szeretlek - szólt halkabban, mire a testemen átáradt a melegség.

  - Én is szeretlek téged - szóltam mosolygós hangon, majd jobban hozzábújtam.

Tudtam, hogy komolyan gondolja azt a bocsánatkérést és tényleg megbánta amit tett. Tudtam, hogy szánt szándékkal soha nem bánta, én pedig tiszteltem őt, mert tudtam, hogy nehezen használja a szavakat, mégis megtette. Nem másért, mint értem. Itt pedig bebizonyította, hogy számítok neki. Még csak a kapcsolatunk legeslegelején járunk, és rengeteg mindent meg kell még tanulnunk, valamint tanítani a másiknak, azonban ha mind a ketten megfelelőképpen állunk hozzá, akkor sikerülni fog. Nagyon is sikerülni.