Taníts |Kageyama × Reader - Befejezett|

| tizenegyedik fejezet |

Éreztem ahogy egy hatalmas gombóc nő a torkomban, a gyomrom megremeg és a fejem sajogni kezd.

- [Név]? - szólított valaki, én pedig az ismerős hang irányába fordultam.

- Ukai-san? - ejtettem ki a férfi nevét halkan.

- Mit csinálsz itt kint? Nem maradtál most? - érdeklődött, majd jobban megfigyelte az arcomat - Történt esetleg valami?

- Csak egy fárasztó nap a suliban.

- Értem - nézett rám kissé furcsán - Visszajössz edzésre?

- Áh, most kihagyom. Haza kell mennem - kamuztam be, majd intettem egyet az edzőnek - Minden jót - köszöntem el, majd otthagytam őt.

A gombóc nem akart kisebb lenni, mely a torkomban növekedett és egy furcsa érzés is bennem volt. A szívem fájt, a mellkasommal együtt és azt szerettem volna, hogyha ez az érzés eltűnik, de sajnos nem tűnt.
Egész úton úgy mentem haza, hogy igyekeztem nem arra gondolni, amit Makoto-san mondott nekem, de ez lehetetlen volt. Folyamatosan az ő negatív szavai kavarogtak a fejemben, és ez valami hihetetlenül rosszul esett. Otthon pedig egyedül voltam, ugyanis apa még nem ért haza. Erre volt most a legkevésbé szükségem, de nem tudtam ellene tenni. Mindössze vártam, hogy Hitoka írjon nekem, hogy átmehetek hozzá. Három óra elteltével végre írt is nekem, én pedig abban a minutumban átmentem hozzá. Nála próbáltam leplezni a szomorúságomat, de nem ment, ugyanis hamar észrevette, én pedig végül elmondtam neki mindent.

- Szólnunk kell egy felnőttnek - szólt aggódva barátnőm, amint elmondtam neki, hogy mi történt.

- Ha szólunk is, miért hinnének nekem? Nincs kézzel fogható bizonyítékom ellene, Hitoka. És félek, hogy tényleg csinál valamit - szóltam halkabban.

- Nem tudom, hogy mit tehetnénk. Sajnálom - szólt együtt érzően, majd megölelt - De számíthatsz rám és megvédelek, legyen bármi.

- Köszönöm - nevettem el magam halkan, majd viszonoztam az ölelését.

- A fiúknak elmondod?

- Nem tudom, nem tartom jó ötletnek - szóltam halkabban.

- Miért? - húzódott el tőlem - Tudniuk kell róla. Lehet, hogy nekik van ötletük.

- Te is hallottad, hogy mit mondott Tanaka és Noya. Azt a lányt nem lehet megállítani - suttogtam.

- Valamit azért mégis lehet tenni, hogy ne azt csinálja, amit csak akar, akkor, amikor akarja.

- Nem tudom. Tényleg nem tudom. De így semmi kedvem az iskolába menni. Nincs erőm azt nézni, hogy miképp mászik rá Tobiora és ahhoz sem, hogy bánt engem.

- Hát elhiszem, de kitalálunk valamit. Mindenre van megoldás, erre is lesz. És nem vagy egyedül, remélem tudod - mosolygott rám biztatóan.

- Köszönöm, tényleg - néztem rá hálásan - Mi lenne, ha elkezdenénk csinálni a plakátot? Addig is elterelnénk a figyelmünket.

- Úgy jó lenne neked?

- Persze. Minden jobb, mint erre gondolni - sóhajtottam.

- Akkor elkezdhetjük. Hozom a színeseket és a lapokat.

- Jó - mosolyogtam.

Amíg Hitoka elment a cuccokért, én próbáltam magamban elrendezni a dolgokat, és nem a rossz dolgokra gondolni, hiszen az semmit se fog segíteni. Se az, hogy magamban emésztem a dolgokat, hiszen így nem lesz jobb.
Hitokánál estig maradtam, és nagyon jól éreztük magunkat. Megcsináltunk jó pár tervrajzot, ettünk sütit és beszélgettünk is. Hálás vagyok az égnek, amiért őt hívhatom a legjobb barátnőmnek és bármi van. számíthatok rá.
Apa eljött értem, én pedig minden negatívum nélkül elmondtam neki a mai a napomat. Nem szerettem volna ezzel terhelni és az nem vitt volna előrébb, ha árulkodok otthon.
Otthon hamar elmentem fürdeni, majd olyan álmos voltam, hogy írtam egy jó éjszakát üzenetet Tobionak és el is aludtam.