Taníts |Kageyama × Reader - Befejezett|

| tizenötödik fejezet |

Szombat délután mente át Tobihoz. Egy táskát vittem magammal, amibe tettem egy napi ruhát, töltőt, pizsamát, és az irataimat, hiszen nem tudni, hogy mikor kellenek. Tobio azt mondta, hogy mást ne nagyon hozzak. Szóval a törölköző, a tusfürdő, a papucs sztornó volt. Más nem igen jutott eszembe, de Tobio megnyugtatott, hogyha bármi kell, akkor az lesz a háznál. Mondta, hogy ruhát is tud adni ha kell, de valószínűleg nem lesznek jók rám.
  Így hát szombat délután átbattyogtam a barátomhoz, és amikor odaértem hozzájuk, becsöngettem. Az ajtó pillanatok alatt kinyílott, előttem pedig egy otthoni ruhát viselő Tobio állt. Szürke melegítőnadrágban volt, és fekete pólóban. Haja kócosan állt a fején, kellemes illata azonnal megcsapott, és ahogy lenézett rám, szinte megmelengette a szívemet.

  - Szia - köszöntem neki nagy mosoly mellett, majd közelebb léptem és szorosan megöleltem.

  - Hideg vagy! - lépett hátra, így kihúzta magát az ölelésemből.

  - Hé - néztem rá szomorúan, hiszen még ölelni szerettem volna.

  - Vedd le a kabátot és utána - sóhajtott, majd ellépett, így én betudtam menni.

Szinte Villám McQueent megszégyenítő gyorsasággal vettem le a hideg kabátot magamról, majd álltam Tobio elé, széttárt karokkal.

  - Most már lehet?

  - Lehet - mosolyodott el, majd közelebb lépett és szorosan megölelt.

Magamhoz szorítottam őt, miközben mélyen magamba szippantottam illatát. Mivel úgy öleltük egymást, hogy nem igen értem fel őt, ezért felkellet pipiskedtem hozzá.

  - Nem ér le a lábam - szóltam halkan.

Tobio ekkor erősen magához szorított, majd kiegyenesedett velem, így a lábam a föld felett volt, úgy húsz centiméterrel. Éreztem ahogy Tobio erősen szorít magához, miközben szíve hevesen dobog.

  - Most se ér le - nevettem el magamat. 

  - És az baj?

  - Nem. Az se, hogy magas vagy. Így vagy jó - bújtam hozzá.

Egy hirtelen ötlettől vezényelve, feljebb húztam a lábamat, majd rákulcsoltam azt barátom derekára. Ő kicsit megrezzent, ám szorosabban kezdett el szorítani a hátamnál, míg én a nyakánál szorítottam őt. Fejemet a vállán pihentettem, szemeimet pedig lehunytam. Olyan békésnek éreztem ezt a pillanatot, és akkora nyugodtság költözött a szívemre, hogy örökké így maradtam volna.
  Percekig voltunk így, amikor Tobio mozgolódni kezdett.

  - Elzsibbadt a kezem - szólt, majd letett, és kinyújtózott.

  - Mikor szeretnél majd játszani?

  - Az igazság az, hogy a kocsi csomagtartójában maradt a labdám, bár én sem értem, hogy miképp került oda. A kocsit meg elvitték anyáék.

  - Szóval nincs labda - néztem fel rá.

  - Nincs - rázta meg a fejét.

  - Akkor mit csinálunk? - néztem fel rá kíváncsian.

  - Mit szeretnél?

  - Összebújni? - kérdeztem kis pírral az arcomon.

Tobio egy kicsi, és óvatos mosolyt húzott az ajkára, majd a kisujjunkat összeakasztotta, és felvette a földről a táskámat, a vállára akasztotta, majd a szobája felé kezdett el menni. Én követtem őt, és a szobájába érve letette a táskámat az ágy mellé, majd ő maga leült az ágyra. Én követtem őt, és vele szemben ültem le. Ezt követően barátom arcára vezettem a tekintetemet, majd gyönyörű kék szemeibe néztem mélyen. Egy apró mosolyt húztam az ajkamra, ami őt is mosolyra kényszerítette. Egy őszinte és kedves mosollyal figyeltük a másikat, és közben hatalmas boldogságot és melegséget éreztem belül. Kint esett a hó, itt bent viszont kellemes meleg volt.
  Percek elteltével közelebb ültem Tobiohoz, majd az ajkaira adtam egy puszit, de nem hajoltam el. Ott tartottam az ajkain a sajátjaimat, közben ő felvezette kezét a tarkómon, majd a hajamba túrt, és kicsit közelebb húzta a fejemet. Nyelvét lassan vezette a számba, nekem pedig a pillangók elindultak a gyomromban. Visszacsókoltam, s közben éreztem, hogy a szívem ezerrel ver. Csókunk percekig tartott, majd ezt követően elhajoltunk egymástól. Én közelebb ültem, majd a fejemet a vállára hajtottam, miközben ujjammal a combját cirógattam. Tobio a kezét a derekamra vezette, megszorított, majd azzal a lendülettel, lassan eldőlt velem az ágyán. Én ennek következtében a testére kerültem, ő pedig egyik kezével a derekamat ölelte, míg a másikkal a hajamat cirógatta. Én belefúrtam az arcomat a nyakába, szemeimet pedig lehunytam. Nekem ez a pillanat többet ért, mintha csináltunk volna valamit, vagy elmentünk volna valahova. Hiszen vele lehettem és csak ez érdekelt. Jól esett, hogy cirógatta a hajamat, és hogy hallhattam a szíve verését, a lélegzetvételét, és a teste melegét.