Taníts |Kageyama × Reader - Befejezett|

| tizenhetedik fejezet |

Reggel, amikor felébredtem, nem éreztem a bal oldalamat. Éreztem, hogy egy nagyobb súly telepszik rám, azon az oldalt, és nem igen tudtam kimászni alóla. Hamar rájöttem, hogy Tobio szinte majd nemhogy egész testtel ráfekszik a bal oldalamra, miközben a lába az enyémen van, keze átöleli a derekamat, feje pedig konkrétan a másik oldalamon, a karomnál van. Szinte mindenem elzsibbadt és próbáltam mocorogni alatta, de nem jártam sikerrel. Éppen ezért fekete tincsei közé vezettem az ujjamat, majd cirógatni kezdtem, valamint a hátát böködni, hogy ébredjen fel. Neki azonban esze ágában se volt felkelni, sőt. A cirógatás miatt csak még inkább aludt. Nem tudtam, hogy mit csináljak, éppen ezért megpróbáltam egy kézzel letolni magamról, hiszen csak az a kezem volt szabad. Amikor egy erősebbet löktem rajta, ő felmordult, és csak jobban rám mászott. Végül már szinte teljes erőből nyomta le magamról, mire ő hirtelen felriadt, és körbe-körbe kezdett el nézelődni, álmosan.

  - Mi történt?

  - Összenyomtál - szóltam egyből.

Tobio nem igen realizálta a helyzetet, csak ásított egyet, bólintott, majd visszahelyezkedett a testemre.

  - Tobio, kérlek, gyere mellém, mert nem bírlak el - kérleltem őt.

Ő szó nélkül mászott fel rólam, ami szinte megkönnyebbülés volt számomra, majd egyből mellém feküdt. Egyből a mellkasomra tette a fejét, a kezével pedig átölelt a hasamnál, és magához szorított. Ez már sokkal kényelmesebb volt, így a hajába vezettem az ujjaimat és cirógatni kezdte tincseit.

  - Hogy aludtál? - motyogta.

  - Jól, csak reggel nem éreztem a testemet - nevettem el magam kedvesen.

  - Bocs - szólt álmosan, majd belenyomta az arcát a mellkasomba.

  - Nincs baj - cirógattam továbbra is a haját - És te jól aludtál?

  - Nagyon - motyogta álmosan - Túl jól.

  - Ugye tudod, hogy nagyon aranyos vagy álmosan? - kérdeztem kedvesen, miközben éreztem, hogy a szívem megtelik melegséggel és boldogsággal.

  - Hagyjál - motyogta alig érthetően.

  - Bocsi-bocsi - nevettem el magamat, majd lehunytam a szememet.

Kiélveztük a csendet, és a meghitt pillanatot. Tobio halk szuszogását lehetett hallani, mely megmelengette a szívemet. Komolyan iszonyatos boldogság költözött a testembe, amiért Tobioval együtt aludtunk. Olyan boldogság, amit nem tudtam volna szavakba önteni. És nem is akartam, hiszen ezt érezni kell, nem elmondani.
  Még vagy egy órát feküdtünk az ágyban, majd ezt követően kikeltünk. Megreggeliztünk, felöltöztünk, majd nem sokkal ezután én elmentem haza, ugyanis holnap iskola volt. Nem állt meg az élet, ment tovább. Nekem pedig készülnöm kellett a holnapi napra.

Reggel Hitokaval mentem az iskolába, és elmondtam neki mindent, ami történt hétvégén. Ő ugyanannyira lázba jött, mint én. Lányok között elég nagy felhajtás szokott lenni egy ilyen hétvége, és kellőképpen kis is tudtuk mutatni, hogy mennyire örülünk, hogy így alakultak a dolgok.

  - És te mit csináltál hétvégén? - kérdeztem őt kíváncsian.

  - Hinataval elmentem új cipőt nézni neki - magyarázta.

  - Hinataval? - néztem rá mosolyogva.

  - Csak cipőt néztünk! - nézett rám vörösen, szőke hajú barátnőm.

  - És elmentetek enni? Vagy meginni valamit?

  - Sütizni - motyogta zavartan, nekem pedig ezerrel kezdett el verni a szívem a boldogságtól.

  - Randiztatok? - néztem rá mosolyogva.

  - Mondom, hogy nem! - szólt zavartan.

  - És ha ő annak vette?

  - Biztos nem - motyogta Hitoka.

  - Megengeded, hogy beszéljek vele majd?

  - Miről? - nézett rám hirtelen.

  - Csak megkérdezem, hogy mit csinált a hétvégén - vigyorogtam - Aztán majd utána tudom már a dolgokat.

  - Jó - nézett rám Hitoka, egy halvány mosoly mellett - Ha már itt tartunk. Akkor burkoltan megtudnád kérdezni, hogy mit gondol rólam?

  - Persze, ezt is akartam - öleltem meg barátnőmet oldalasan.

  - Köszönöm - szólt hálásan, mire megajándékoztam egy nagy mosollyal.

Barátnők vagyunk. Nem csak az a fontos, hogy mi van velem, én mit érzek, hanem az is, amit ő. Nagyon is érdekel, hogy vele mi történik, és ha segíteni tudok neki, akár bármiben, akkor segítek. Egy szó nélkül. Hitoka egy nagyon jó ember, aki soha nem érdemel csalódást. Én pedig megszeretném ettől óvni őt.
  Az iskolába érve letettük a cuccunkat a teremben, majd elkísértem Hitokat Kiyoko-sanhoz, mert volt pár megbeszélnivalójuk a csapat miatt. Amíg ők beszélgettek, én odamentem Daichiék. Épp az edzésekről beszélgettek, amikor odaértem.

  - Sziasztok! - köszöntem nagy mosollyal az ajkaimon.

A fiúk felváltva köszöntek nekem vissza.

  - Nem zavarok? - kérdeztem kicsit zavartan.

  - Nem, dehogy - rázta meg a fejét Suga-san - Mondd, Hinata és Kageyama merre vannak?

  - Nem velük jöttem, szóval nem igazán tudom - néztem meglepve a fiúkra - Valószínűleg valamerre elcsászkáltak. Miért?

  - Kézjelek miatt - mutatta fel Suga-san a kezét.

  - Áh, értem - pislogtam a fiúra - Ma délután lesz edzésetek?

  - Lesz, igen - válaszolt Daichi - Mostantól mindennap gyakorolni fogunk, hogy formába hozzuk magunkat.

  - És sokáig?

  - Nem tudom még, mert azért túlhajszolni nem szeretnék senkit - magyarázta.

  - Megakarod várni Kageyamat? - kérdezte Asahi-san.

  - Igen, de ha nagyon sokáig lesztek, akkor nem fogom, mert kell készülnöm majd biztos holnapra - magyaráztam - De lehet egy kicsit maradok.

  - Értem - mosolygott Suga-san - Ha az osztályban találkozol Kageyamaval, akkor szólsz neki, hogy a következő szünetben keressen fel a kézjelek miatt? Fontos lenne.

  - Persze, mindenképpen szólok neki! - mosolyogtam a harmadéves fiúra.

  - Rendben, köszönöm - nézett rám hálásan.

  - [Név]! - szólított meg Hitoka - Kész vagyok, mehetünk?

  - Persze, mehetünk - szóltam hátra barátnőmhöz, majd intettem a fiúkra - Akkor majd még beszélünk.

  - Rendben, sziasztok! - integetett Suga-san, majd elhagytuk a termet.

Ahogy kiléptünk a teremből, be is csöngettek, mi pedig elindultunk, hogy elkezdhessük ezt az igen hosszú napot. Akkor pedig még nem tudtuk, hogy mennyire hosszú is lesz ez a nap.