Taníts |Kageyama × Reader - Befejezett|

| tizennegyedik fejezet |

Iskola után hazamentem, és szerencsére apa is otthon volt. Tudtam, hogy elfog engedni, hiszen mindig megenged mindent, ha annak köze van Tobiohoz. Viszont úgy éreztem helyesnek, hogy ahelyett, hogy bejelenteném neki, hogy elmegyek, megkérdezem tőle, úgy, ahogy illik.

- Szia apa - léptem a nappaliba, miután levettem a cipőmet.

- Szervus, kincsem - mosolygott rám kedvesen, majd miután leültem mellé, kaptam egy puszit a fejemre - Milyen napod volt?

- Szörnyű és nem is - sóhajtottam.

- Miért? - nézett rám kíváncsian, és letette a telefont a kezéből, és az olvasó-szemüvegét is megigazította a fején.

Itt, ebben a pillanatban pedig, elmondtam apának, hogy mi történt Makoto-sannal, és hogy miket csinált. Ő végighallgatott, egészen addig, míg be nem fejeztem a történetemet.

- Erről miért nem beszéltél hamarabb? Ez igenis komoly dolog, [Név]! - hüledezett - Szólnod kellett volna már az elején és akkor lehet, hogy hamarabb abbamarad.

- Nem maradt volna apa, mert ez a lány tényleg nem áll le és szerintem nincs is minden rendben a fejében, már bocsánat, hogy ezt mondom. Viszont most az a lényeg, hogy vége, én pedig nem fogok depressziózni egy ilyen dolog miatt. Nem hagyom, hogy ez határozza meg a későbbi napjaimat. Valóban nem egy jó dolog, és nem szívesen élném át még egyszer, viszont voltak már ennél rosszabb dolgaim is. Szóval rendben leszek. És ha esetleg rosszul érezném magam emiatt, akkor szólok neked, vagy a barátaimnak - néztem rá mosolyogva.

- Örülök, hogy képes vagy így hozzáállni a dolgokhoz és egy ennyire pozitív személy vagy - karolta át a vállamat mosolyogva.

- Ha búslakodok és szomorú vagyok mindig, attól nem lesz jobb. Ha sírok, vagy magamba zuhanok, az nem fog segíteni a rossz dolgokon. De ha előre nézek, és nem hátra, akkor van rá megoldás, hogy mosolyogni tudjak a nehéz helyzetekben. Nem mondom azt, hogy nem érdekel, mert érdekelnie kell egy ilyen dolognak. Csupán nem fog kikészíteni. Vége volt, ennyi volt. Mostantól nem fogok erre fókuszálni. Lehet, hogy visszajön még párszor az életembe, de nem fogok meghátrálni és nem hagyom, hogy ez irányítsa az életem.

- Helyes - adott puszit a halántékomra - Ez az én kislányom! - vigyorgott.

- Apa, lenne valami, amit megakarok kérdezni - szóltam zavartan.

- Mondd csak, drágám - nézett rám mosolyogva.

- Tobio felvetette az ötletet, hogy hétvégén, most először aludjak náluk. És az lenne a kérdésem, hogy megengeded-e? - kérdeztem zavartan.

- Tobiohoz? Persze, menj csak - mosolygott - Hozzá bátran elengedlek, ezt te is tudod. Áh, most alszotok először együtt. Szép tiniévek - ámuldozott apa - És le is fogtok feküdni? - nézett rám hirtelen, mire rákvörös arccal ugrottam el a karjából.

- Ne..ne..nem..nem! - néztem rá teljesen zavartan.

- Ugye anyád tartott neked ilyen beszélgetős dolgot? - vonta fel a szemöldökét, én pedig nem értettem, hogy mire céloz - Felvilágosított?

Az arcom ekkor egy árnyalattal vörösebb lett. Persze, hogy anya nem beszélt velem ilyenekről. És már nem is nagyon tud.

- Szóval nekem kell elmondanom? - nézett rám meglepve, majd sóhajtott egyet - Van a hulahopp karika és a kisfiú, aki belelép, és játszik vele. Felvilágosításnak vége.

- Hogy mi? - néztem rá, és közben elnevettem magamat, a kínos helyzet ellenére is. - Apa, ennyit még én is tudok.

- Akkor mi a fenét kell elmagyarázni?