A Végzet asszonya //POTC ff//befejezett

A sziget rabja

Vakítóan fehér homokon fekszem. Csizmás lábaimat a Karib-tenger vize öblíti. A hajam elterül a fejem körül. Teljes egeszében férfiruhákba vagyok burkolózva, pedig süt rólam, hogy nő vagyok. A derekamon egy pisztoly, egy bicska és egy doboz töltény lóg az övemre kötve. Viharvert külsőmön látszik, hogy egy hajótörés túlélője vagyok, ki tudja. Ugyanis az az egyetlen probléma, hogy én nem. Nem emlékszem arra, hogy hogy kerültem oda, ahol vagyok, hogy ki vagyok, egyaltalán semmi. Felülök. A fülem zúg. Egy lakatlan szigeten vagyok. Hogy honnan tudom? Onnan, hogy a kis földdarabon nincs szinte semennyi növényzet, és belátom az egészet. Itt szinte lehetetlen túlélni. Még egy forrás sincsen. Leakasztom a derekamról a pisztolyt. A föld felé tartom. Meghúzom a ravaszt. Semmi. Valószínűleg nincs betöltve. Kapkodó mozdulatokkal megoldom a problémát. Ezúttal ki is jött valami a pisztolycsőből. Méghozzá egy kövér csepp víz. Összegzés: fogalmam sincs, ki vagyok, és fogalmam sincs, hol (mármint a Karib-tenger melyik szigetén) állok férfiruhában, egy bicskával és egy beázott stukival. Hát, lehetne biztatóbb is a helyzetem.
Nem messze tőlem egy óriási kupac hamu. Odabotorkálok hozzá. Itt valamikor régen hatalamas tüzet gyújthatott valaki. Talán jelzőtüzet. Talán meg is menekült. A lángok maradványai közt üvegdarabokat is találok. Lehet, hogy a szigeten valami raktár van? Van rá valami esély, hogy megmenekültem az éh- és szomjhaláltól? Elkezdem körbejárni a szigetet. Egyszer csak csizmám talpa deszkákon koppan. Egy csapóajtó a homok alá temetve! Gyorsan felnyitom. Szinte semennyi élelem nincs ott. Csalódottan felsóhajtok. Itt fogok véget érni ezen az apró zátonyon, úgy, hogy ha valaki megtalálná esetleg a csontvázamat, nem tudná megállapítani, hogy ki lehettem, hiszen én sem tudom! Mindegy, nincs mit veszítenem. A saját nevemet sem tudom. A pillantásom a karomra téved. A fehér férfiingem könyékig csúszott, amikor felemeltem a csapóajtót. A csuklómon egy bőrömbe égetett "P" díszeleg. Fölötte egy vörösen hullámzó tenger tetovált ábrája. A másik kezemen további tetoválások. A szemem tágra nyílik. Ki voltam én?
A karjaimat borító tetoválások és minták közül csak a "P" betű és a vörös hullámok tudnak érdekelni. Hirtelen mintha egy hang szólalna a fejemben. "Egy női kalóz. Szégyen és gyalázat!" Először nem tudom mire vélni, de aztán kezdek rájönni. Ez egy emlék lenne? Egy olyan, igazi, velem történt-emlék? Van egy emlékem. És ez egy lépés önmagam megismerése felé. Női kalóz. Ez én lennék? "P", mint pirate, vagyis kalóz. A következő emlék villámcsapásként ér. Ez nem egy hang. Ez a fájdalom emléke, ahogy egy izzó P alakú fém nyomódik a bőrömbe. Az ajkamba harapok. Megrázom a fejem, ugyanis nem akarok a feltételezett múltamon gondolkozni. Inkább túlélni a jelent. A kevéske ennivalót és rumot kirámolom a kis raktárból. Nem fog sokáig kitartani. Egy terv kidolgozásához kell kezdenem, mielőtt végleg elvesztem minden erőmet. A fákat pásztázom. Talán építhetnék egy kezdetleges tutajt... Megragadom (jobb híján) a bicskámat és belevágom az egyik gyengének kinéző fa törzsébe. Csak kicsi vágás keletkezik. Mély levegőt veszek, és próbálok nem belegondolni, hogy éppen egy kicsi, gyenge bicskával próbálok kivágni egy fát. A második csapás sem erősebb az elsőnél, de a penge megadja magát. Elcsorbul. Dühösen üvöltök fel. Egy kőhöz viszem a bicskát, és puszta kézzel (meg persze rengeteg szenvedéssel) visszaegyenesítem. Utána addig csapkodom dühödten és kétségbeesetten a fa törzsét, és addig hajlítgatom vissza a pengét, amíg a növény meg nem adja magát, és ki nem dől. Az élelmiszerkészletemhez rohanok, felkapom a rumosüveget, és, mivel az az egyetlen folyadék a szigeten, jól meghúzom. Nem is rossz. Iszok még egy kortyot, aztán a derekamra kötöm az üveget. A készlet ételrésze egy darab kenyérből és némi szalonnából áll. Próbálok nem belegondolni, mekkora őrültséget csinálok, és hatalmas erőlködés árán a vízre tolom a fát. Lovaglóülésben helyezkedek el a törzsén, letörök egyet a ritkás ágak közül, és azzal kezdek evezni. Az ételemet a térdem közé szorítva, a józan eszem létezéséről vagy nem létezéséről gondolkozva indulok a távoli horizont felé nem túl biztonságos kis "hajómon".

Sziasztok! Íme az 1. fejezet, remélem, valaki olvassa. Ha igen, légyszíves írd meg a véleményedet kommentbe! Köszi!