You & I [✔️]

[29.]

A zene csak azért, mert ezt hallgattam miközben írtam... És mert szeretem Liam-et.

A nappaliban nem volt senki. A konyhába mentem, míg a pulzusomat a fülemben éreztem.

- Hahó! - kiáltom, de válasz nem érkezik. Hol van a családom? Hol vannak a többiek?

A konyhapulton egy ismeretlen kocsikulcs volt egyedül. Biztos a Gyuri bácsié, bár nem tudtam, hogy ilyen jó kocsija van.

- Anyu? Apu? Holly? - kiabálok a házban, de rá kell jönnöm, hogy senki sincs idebent. Kimegyek az udvarra, ahol az állam a földet súrolja. Nem.

Nem álom volt!

Nem vagyok egy idióta, aki négy évet álmodott! Akkora megkönnyebbülés tört rám, hogy elkezdtek potyogni a könnyeim. Így néztem az előttem állókra.

- Mi a baj kicsim? - szalad oda hozzám Ő.

- Semmi - fúrom a fejem a vállába - csak megijedtem, hogy... Hogy elvesztettelek.

- Jajj, ne hülyéskedj már - kuncog - itt vagyok melletted amíg élek, mert szeretlek - csókol meg.

- Amúgy, mi történik itt? - nézek gyanakodva a többiekre.

Ducky elszalad előttünk, mire elmosolyodok, majd várom a kérdésemre a választ.

- Mivel sikeresen letetted az érettségit, gondoltuk besegítünk egy autóval - mondja apa, majd a barátaim elhúzódnak az kocsi elől. Te jó ég!

- Imádom! Nagyon szépen köszönöm - ölelem meg a szüleimet. Tehát nem Gyuri bácsié az a kocsikulcs.

- Megyünk vele egy kört?

- Kipróbáljuk?

- Én ülök elől!

Ugrálták körbe a többiek az autót.
Miután mindenkit vittem egy kört, mindenki ült mindegyik helyen, és majdnem beletolattam az árokba, kérdőre vontam a többieket, hogy a vidámparkból hogy jutottam el a szobámig. Egyszerű, elájultam. Hogy hogyan, azt senki sem tudja.

Nálunk ebédelt mindenki, így el is fogyott minden kajánk, majd az estét Ellával töltöttem.

*15 évvel később*

Fáradtan ébredek a már jól megszokott mellkason. Végigsimítok a csuklómon, amin a közös tetoválásunk díszeleg.

Felnézek a gyönyörű kék szemekbe, amik mosolyogva engem vizslatnak.
Egy jó reggelt csók után, kikelünk az ágyból, nagy nap a mai!

- Előkészítetted a ruháját? - kérdi Ő.

- Persze. Megcsinálod a reggelit? Én addig felkeltem - mondom izgatottan.

- Rendben, de várj! - húz vissza már a szobaajtóból - szeretlek.

- Én is szeretlek, na igyekezz - puszilom meg.

A mi történetünk sikersztori.
Középsuliban megismerkedünk, egymásba szeretünk, összejövünk, össze házasodunk, összeköltözünk, örökbe fogadunk három tündéri gyermeket, és 34 évesen 18 éves kapcsolatban élünk zavartalanul. A középsulis barátaink ugyanúgy megvannak, és még mindig mindenben ott vagyunk egymásnak, ami elképesztő. Összetartó társaság vagyunk, az biztos.

- Kisfiam, ideje felkelni - simítom meg édes kis arcát - milyen nap van ma? - kérdem kedvesen.

- Úristen, ma megyek suliba! - ugrik ki az ágyból, amit én mosolyogva nézek.

Ő a kis Connor. 7 éves, fekete hajú kiskópé. Gyönyörű zöld szemei vannak. Ő a legidősebb gyermekünk.

- Gyere anyu, siessünk! - fogja meg a kezemet, és kifelé kezd húzni a szobájából.

Tudja hogy nem mi vagyunk a vérszerinti szülei, de mégis anyának hív mindkettőnket, ami mindig meg melengeti a szívemet.  

- Jó reggelt anya - ugrik Ella nyakába Conni. Míg ők ketten megterítenek reggelihez, én a másik gyerekszobába indulok.

- Diana, Daisy felkelni, hasatokra süt a nap - puszilom meg mindkettőjük pocakját, mire nevetve ülnek fel.

- Jó reggelt anyu - köszön Daisy.

Daisy és Diana ikrek. Két négy éves, barnabőrű csoda. Oda-vissza vagyunk Ellával a göndör hajukért, és az édes nevetésükért.

Mindkettőjüket az ölembe vettem, és a konyhánkba mentem, ahonnan már finom illatok szállingóztak.

- Mi készült? - kérdem, míg mindenki helyet foglalt.

- Amerikai palacsinta - tesz mindenki tányérjára egy-egy darabot.

- Jó étvágyat! - mondja Diana, és már tömi is be az első falatokat.

A reggelit gyorsan lerendeztük, én bepakoltam a mosogatógépbe, és segítettem Conni-nak felvenni a ruháját, míg Ella a kicsiket öltöztette.

- Indulunk? - kérdezte Connor már az ajtóban toporogva, az iskolatáska is a hátán volt már.

- Felöltözünk mi is, aztán indulunk, jó? Oda fogunk érni, nyugi - borzolom össze a haját, majd a hálószobába megyek.

Egy fehér kötött pulcsit, egy fekete farmert, és egy vans cipőt veszek fel, majd mindenkit beültetünk a továbbra is tökéletesen működő ballagásra kapott autóba.

Egyik kezemmel a kormányt fogom, másikkal Ella combját, vagy a váltót. A tekintetem az út, és a tükör között cikázik. Boldogság ránézni a hátsó üléseken ülő gyerekekre, amint Connor a sulis cuccait mutogatja a kistesóinak.

- Legyen szép napod, érezd jól magad! Az uzsidat a középső zsebbe raktam - kiált Ella Conni után.

- Rendben, sziasztok anyukáim, és sziasztok tesók - int mosolyogva, majd befut az iskolába.

A következő állomásként leszállítottuk Daisy-t és Diana-t oviba.

- Na sziasztok - köszönt minket mosolyogva az óvónő.

- Jó reggelt, szokásosan négykor jövünk értük - puszilom meg mindkét kislányunkat.

- Rendben, biztosan nem lesz velük semmi probléma. Ügyes kislányok ők - veszi át Vali néni a két gyerkőcöt, akik egyből mennek játszani.

Elköszöntünk, majd mentünk haza.

- Készítünk ebédet? - kérdi El.
Válasz helyett a derekánál fogva húzom magamhoz.

- Tökéletes szülő, és tökéletes feleség vagy - nyomok egy rövid csókot az ajkára.

- Hozzád fel sem érek - bújik mégjobban hozzám.

- Szeretlek Ella Ross.

- Én is szeretlek Amy Peterson.

vége...

Nem mondom, hogy nem remegtem, miközben írtam.
Nem mondom, hogy nem sírtam, miközben írtam.
Nem mondom, hogy nem fog hiányozni ez a sztori.
Nem mondom, hogy nem szerettem.

Mert imádtam írni, minden egyes szavát.
És eszméletlenül hiányozni fog.

Nagyon köszönöm azoknak, akik pár kedves szóval feldobták a napomat, vagy azoknak akik vote-oltak, vagy azoknak akik csak megnyitották, vagy éppen azoknak akik kritikát írtak.

Köszönöm nektek, hogy támogattatok. És lám, itt van életem első befejezett sztorija. :3

lmbtq+ 🏳️‍🌈💕