Rush

Lap 9

◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
ʟᴀʀᴀ ʙʟᴀᴄᴋ
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆

Na, spanyol letudva már csak hat óra és mehetek haza. Pillantásom a szekrényajtómra vezettem és az oda ragasztott órarendet kezdtem el tanulmányozni. Szuper testnevelés óránk lesz. Ennek most örülök az életben először mivel nem tesizhetek egy jó darabig. A szekrényt becsuktam és indultam meg a tornaterem felé.

A tesi teremhez érve mentem be a női öltözőbe és a táskám lerakása után szépen besétáltam a nagynak mondható testnevelés terembe. Az egyik padon helyet foglaltam majd első sorból néztem végig, ahogy a többiek leizzadnak. Emma szenvedő arcát látva elég jól szórakoztam és ez persze neki is feltűnt így csúnya pillantásokat küldött felém. Az óra végeztével az öltöző előtt vártam meg drágalátos barátomat.

- Örülök, hogy ilyen jól mulattál a szenvedésemen. – nézett rám a lány nyújzottan.

- Hidd el én is nagyon örülök ennek. Na de menjünk, mert az irodalom óra sajnos nem vár meg minket és tudod, hogy milyen a drágalátos tanár. - néztem Emmára, aki csak megforgatta a szemét és együtt mentünk be a terembe ahol lesz az óra. A helyünket elfoglalva szenvedtük végig az irodalom óra mind a negyvenöt percét. A tanár annyira belemerült a magyarázásba hogy azt se vette észre, hogy kicsengettek így mikor mindenki pakolni kezedet, hogy megkezdje a kaja szünetet kiakadt és vörös arccal hagyta el a termet és ment panaszkodni az iskola igazgatójának. Emmával az oldalamon mentem a menza felé, és ahogy kiálltuk a sort és megkaptuk az ételt leültünk egy asztalhoz és lassan falatozni kezdtünk.

- Nem is értem, hogy a többiek, hogy tudják megenni ezt a rémes kaját. – fintorgott Emma miközben az előtte lévő tányérjában turkálta az ételt.

- Szerintem annyira nem rossz. Ettem már rosszabbat. – néztem a barátnőmre.

- Lara ezt te se gondolod komolyan. – nézett rám értetlenül.

- Ennél jobbat úgyse fogsz itt enni, valamint ha most nem eszel, akkor éhes maradsz, és akkor nekem kell majd az elviselhetetlen személyedet hallgatni.

- Olyan izé vagy velem Lara. Nem is vagyok elviselhetetlen, ha nem eszek.

- Dehogynem. De ebbe most ne menjünk bele, mert úgy se lesz igazad.

- Na, jó inkább menjünk, mert itt az ember nem kap mást csak vérhasat. – röhögött a saját poénján a barátnőm. - Jöhet, egy jó kis algebra vagy inkább álmodozol még egy kicsit a kis pilóta srácról?

- Nem tudom, miről beszélsz. – tettetem, az ártatlant mintha nem tudnám, hogy miről is beszél.

- Lara oké hogy hülye vagy de nem ennyire. Mesélj mi történt hétvégén és azt, ne merd mondani, hogy semmi, mert esküszöm, hogy ezt a trutyit ami itt van előttem a fejedre öntöm itt mindenki előtt. – nézett rám ijesztő szemekkel.

- Oké megismerkedtem Arthur bátyjával Charles és bevallom, elég helyes pasiról van, szó viszont van barátnője, aki meggyanúsított azzal, hogy el akarom venni a párját. Aztán páran elmentünk a városba sétálni és ott elbeszélgettünk majd aznap este bekopogott hozzám, hogy aludhatna-e nálam, mert kirakta a lány a többiek meg mélyen aludtak. Tehát együtt aludtunk, de csak aludtunk és ennyi. – fejeztem be a mondókámat. Emma csak szájtátva meredt rám.

- Oooh édes istenem. – kezdett visongani. – Velem ilyenek mért nem történnek? – nézett rám kérdőn.

- Nem tudom, de ha szeretnéd, cserélhetünk életet. – mosolyogtam Emmára.

- Mondanám, hogy benne vagyok, de nem. Szeretem az életemet habár egy kicsit unalmas, de azért szeretem. – nézett rám a lány.

- De azért arra nem mondanál nemet, ha össze akarnálak hozni valamelyik cuki fiúval. – néztem rá kacéran.

- Édesem fáj, hogy ennyire nem ismersz. Persze hogy nem mondanék nekem egy ilyen dologra. De menjünk, mert az algebra óra nem vár meg minket. – majd feltápászkodtunk a helyünkről és a tálcánkat visszarakva a helyükre vettünk az irányt az osztályterem felé ahol a következő negyvenöt percet fogom eltölteni egy kis aranyos algebrával.

Lassan kezdődött az egész óra ám egy jó kis röpdolgozat felpörgette az eseményeket. Az óra végeztével még volt pár unalmas tanóra, majd ahogy az utolsó óráról is kicsengettek szépen komótosan pakoltam össze a cuccomat és a mai napon utoljára a szekrényemhez mentem és a felesleges könyveket és füzeteket beraktam oda, és ahogy becsuktam az említett tárgy ajtaját kisétáltam a hatalmas épületből és a buszmegálló felé vettem az irányt.

A tömegközlekedési eszközre felszállva utaztam haza, és ahogy megállt az utcánkban lévő buszmegállóban a busz leszálltam róla és sétálni kezdtem hazafelé. Otthon természetesen a kutyám várt, majd ahogy vele is foglalkoztam felmentem a szobámba és tanulni kezdtem. Legalábbis kezdtem volna, ha a telefonom csörgése nem vonta volna el a figyelmemet. Nem nézve a képernyőt vettem fel a telefont.

- Hello. – szóltam bele a telefonba kedvesen.

- Laraaa baby mizu veled? – hallottam meg Lando barátom hangját.

- Norris honnan van meg a telefonszámom? – tettem fel a számomra elsődleges kérdést.

- Lenyúltam Arthur telefonját és kikerestem a számod, ha már te magad nem voltál képes megadni nekem. – hányta a szememre, vagyis ebben az esetben a fülemre a kis barátom.

- Édesem kezdjük azzal, hogy egyáltalán nem kérted el az elérhetőségeimet majd folytassuk azzal, hogy mi az, hogy baby?

- Csak adtam egy cuki becenevet neked. – mondta kukán a fiú.

- Na, jó mit szeretnél Norris? – tértem rá rögtön a lényegre.

- Csak beszélgetni akartam veled. Hallottad mi volt Lecrecéknél?

- Ma még nem beszéltem Arthurral így nem. Mért gond van? – hangom itt már nem normálisan csengett, hanem ijedség és félelem járta át a hangomat.

- Gia és Charles megint veszekedtek és ott volt Arhur is és annyira veszekedet egymással a pár, hogy Gia hozzávágott egy poharat Charleshoz ám ő elhajolt az elől és Arthurt találta el. Kórházba kellett vinni a kisebbik Leclercet.

- Jézusom. Tudsz valamit vagy még nem beszéltél velük?

- Még nem volt alkalmam, de ha szeretnéd, megadom Charles számát és akkor nem kell rám várnod.

- Az jó lenne, köszi hogy szóltál.

- Ugyan már barátok vagyunk és Arthur is a barátunk jogod van tudni mi, van vele és lehet jobb, hogy tőlem tudod. Mondhatom a számot?

- Persze. – gyorsan lefirkantottam a telefonszámot majd elköszöntünk egymástól. Ahogy kinyomtam Landot és elmentettem a telefonszámát tárcsáztam is az idősebbik Leclerc testvért. A harmadik csengésre vette fel a telefont.

- Igen tessék. – hallottam meg a már számomra ismerős hangot.

- Charles én vagyok Lara. Lando adta meg a számodat és mesélte el, hogy mi történt Arthur, hogy van? – érdeklődtem egyből a legjobb barátom után.

- Szia, Lara. Még nem tudjuk, mert az orvos még vizsgálja. – adott választ a kérdésemre.

- És te hogy vagy?

- Megmondom, őszintén nagyon szarul vagyok. Az öcsém miattam sérült meg és került kórházba.

- Ez nem a te hibád. Nem te tehettél arról, hogy Gia mint valami bolond poharakat dobálgat.

- Tudom, de akkor is miattam történt. Megmondtam Giának hogy az lenne a legjobb, ha külön utakon folytatnánk majd jött azzal, hogy miattad van minden, és hogy amikor nem vele voltam tuti lefeküdtünk. Én persze elmondtam, hogy mi történt, de nem akarta elhinni és utána jött a pohárral. Persze nem akarja elismerni, hogy az ő hibája is.

- Kihitte volna. – mondtam. – Figyelj, most lerakom, de ha bármit megtudsz, kérlek, szóljál, mert nagyon aggódom.

- Ne aggódj, majd jelentkezem. Szia.

- Szia.