Relikviavadászok 1: New York-i Szellem (HP fanfiction)

Prológus

London, 1925 tavasza

Nem voltak túl sokan. A család tagjai persze eljöttek, hiszen mind tudták, a Black név kötelez, és eljöttek mindazok, akik pályafutása alatt ilyen-olyan okokból komolyabb kapcsolatba kerültek vele. És természetesen néhány tudósító is ott volt a Reggeli Prófétától... reményében annak, hogy kiváló témát fogtak az esti kiadáshoz, s talán még néhány interjút, egyéb hírmorzsát is sikerül összegyűjteniük: mi száll majd az örökösökre, és ki lehet majd esélyes a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola következő igazgatójának posztjára.

Egy temetés végül is kiváló alkalmat adhatott az ilyesmire.

Rowan Allura Corbitt összébb húzta magán a köpenyét, majd mélyen előre hajolva, eltűnődve nézett bele a sírba. A gondolatai, nem is tudta, merrefelé kalandoznak épp; ez a nap túl sok mindent hozott, amin töprengenie kellett volna.

- Tudod, hogy tartja a mondás. - csendült a közelében egy nyugodt hang. Rowan össze sem rezzent, ahogy a mellé lépő fiatal, jóképű szőke férfi egy pillanatra lábujjhegyre emelkedett, hogy megnézze, Rowan mit figyel olyan meredten. - „Don't feel affection for graves."

Rowan szarkazmust sugalló hunyorgással sandított ikertestvérére. Reynard Lancelot Corbitt megigazgatta kissé csálén álló monokliját és válaszra várva tanulmányozta őt. A nőnek néhány pillanatig az a kellemetlen érzése támadt, hogy fivére a fejébe lát, olvas a gondolataiban - megtehette volna, hiszen a legilimecia képességével született.

- Nincs is ilyen mondás. - jegyezte meg végül fejcsóválva, kissé hátrébb lépve a sírtól. - Csak most találtad ki.

- De nem ártana megszívlelni. - vont egyet a vállán Reynard. Az ikrek kifejezéstelen arccal figyelték, ahogy az első földkupac tompa puffanással landol a koporsón. Reynard összevonta a szemöldökét, mintha gondolkodna valamin. - Phineas Nigellus Black... a Roxfort valaha volt legellenszenvesebb igazgatója.

- Én szerettem Phineas bácsit. Tudom, nem sokan voltak ezzel így. - mondta csendesen Rowan, hátravetve hosszú, szőke haját. Karcsú, szép nő volt, intelligensen, titokzatosan csillogó zöld szemekkel, olyasvalaki, akin hamar megakadt a férfiak tekintete. Magabiztosan húzta ki magát, összefonva karjait a mellkasa előtt. - Azt hiszem, ő is kedvelt engem, a maga módján. Végül is, apa barátja volt... meg az én keresztapám.

- És miután apa és anya meghaltak a mugli háborúban, a gyámunk is. - egészítette ki Reynard. - Azért nem hiányoznak azok az idők.

- Azok nekem sem. - dünnyögte a nővére, futó pillantást vetve a temetésre összegyűltek felé. - És te merre voltál eddig, Rey?

- Quia Black-kel beszélgettem. - érkezett a válasz. Rowan összevonta a szemöldökét.

- Quia Black... kívülről tudom a családfát, nincs rajta Quia Black. Amúgy is, te nem szoktál emberekkel beszélgetni. Te általában kerülöd őket.

- Ő az unokatestvérünk, azt mondják. - vont vállat Reynard, meg sem hallva Rowan utóbbi megjegyzését. - Nem ismeri itt igazán senki, mintha nem is tudnának a létezéséről, vagy nem akarnának tudomást venni róla. Valaki, aki nem került fel a családfára. Külföldön él, ha jól tudom, Magyarországon. Ő is kilóg innen, akárcsak mi.

- De mi nem Black-ek vagyunk. - Rowan ismételten a tömeg felé sandított. - Hanem Corbittok. Micsoda rokonság...

A Corbitt család nagy tiszteletnek és befolyásnak örvendett a varázsvilág körein belül. Tagjai generációk óta aranyvérű boszorkányok és varázslók voltak, akik meglehetősen sokra vitték pályafutásuk során. Utolsó képviselőik, a híres kalandozó Thorne Corbitt ikergyermekei azonban valóban mások voltak, nem csak a felmenőikhez képest is kivételes varázstehetségük miatt... Rowan és Reynard Corbitt, különleges képességeik, kiváló roxforti eredményeik ellenére a Mágiaügyi Minisztérium legunalmasabb részlegén, a Mugli Tárgyakkal Való Visszaélési Ügyosztályon dolgoztak.