Relikviavadászok 1: New York-i Szellem (HP fanfiction)

20. fejezet: Menedék

Percival Graves igencsak ritkán veszítette el a higgadtságát. Ha ez mégis megtörtént, széles beosztotti köre kivétel nélkül és nagyon jól tudta, hogy nem tanácsos az útjába kerülni.

A férfi hosszú kabátja vadul lobogott utána, ahogy a Mágikus Törvényhozási Bizottság szintjére érve lesietett a főfolyosóhoz kapcsolódó lépcsőn (a fokokat azért még mindig egyesével szedte), és az arcán ülő komor kifejezés bőven okot adott arra, hogy a minisztériumi dolgozók rémülten rebbenjenek el előle. Graves az irodájához érve lendületesen vágta ki az ajtót és az asztalához viharzott. Megkönnyebbülésére ott volt, amiért jött: egy fénykép méretű festmény, amelyet az irattartójához támasztottak. A férfi összevonta a szemöldökét, amikor észrevette a mellé tűzött, gyűrött pergamendarabot. Csupán néhány másodpercet adott magának, amíg átfutotta a rá írtakat, ami után ökölbe szoruló kezébe gyűrte a papírt, majd immár még elszántabb tekintettel, habozás nélkül hármat kopogott a kép bal sarkában lévő ajtón - és a következő pillanatban eltűnt.

A Corbitt ikrek irodájában csend uralkodott, Graves hirtelen megjelenésére nem reagált senki. A férfi sebes léptekkel járt körbe.

- Corbitt!

Nem kapott választ, és tudta is jól, hogy hiába jött. Idegesen, aggódva csóválta meg a fejét, még egyszer körbefuttatva tekintetét a teremben, mintha csak ellenőrizni akarná, hogy valóban nem igaz, amiben reménykedett és rajta kívül senki sincs az ikrek különleges irodájában. Magában elfojtott egy komolyabb szitokszót és lendületesen indult kifelé, amikor valami hirtelen élesen mozdult a látótere legszélén. Szél csapott felé, és ahogy villámgyorsan, felemelt pálcával megfordult, szembetalálta magát a perzsa mintás szőnyeggel, amely ott lebegett a levegőben, akár egy hatalmas, fodrozódó varázslat. Graves vállai lejjebb ereszkedtek, megcsóválta a fejét, és több figyelmet nem is szentelve a szőnyegnek fordult ismét a kijárat felé.

Ali azonban nem hagyta magát. Egyetlen lendülettel a férfi elé lebbent, eltakarva előle a képből kivezető utat. Graves bosszúsan mordult fel.

- Tudom, hogy hívatlanul jöttem, de most félre. - legyintette odébb határozottan, de a szőnyeg nem ment el, csupán felháborodottan lebbent egyet, nagyon is imitálva egy közérthető, kifejezetten sértő jelzésű mozdulatot. Graves arca olvashatatlan volt, tekintete ellenben ijesztő módon sötétült el. - Ne hátráltasd a MACUSA munkáját.

Úgy tűnt, Ali magasról tesz mindenfajta tekintélyre és MACUSA-ügyre, mindemellett pedig a Graves iránti ellenszenvét is félreérthetetlenül közölni szándékozta, ahogy nemes egyszerűséggel, összefont karú, unalmában malmozó ember benyomását keltve továbbra is az útját állta. Graves türelmetlenül, idegesen kapkodta a fejét, tehetetlenségében nagyobb lendülettel eresztve le pálcát tartó kezét, mint szerette volna, lyukat égetve a padlóba. Se kedve, se ideje nem volt Rowan Corbitt makacs, kiállhatatlan, illegális lakásdekorációs kellékével foglalkozni.

- Na jól van, figyelj ide! - emelte meg a hangját szigorú haraggal, mintha csak az egyik beosztottját tolná le valamiért. Meglehetősen ostobának érezte, hogy a MACUSA fejeként, aurorparancsnokként egy szőnyeggel társalog, ráadásul akkor, amikor igazán fontos dolga lenne. - A gazdád nagyon nagy bajban van. Öhm... Rowannak veszélyben az élete, és ha továbbra is az utamba állsz, azt nem fogom hagyni, de lehet, hogy úgy már késő lesz, hogy bármit is tehessek. Szóval félre az útból!

Ali hátrébb lebbent kissé, mintha csak azt fontolgatná, higgyen-e neki vagy sem. Graves a szabad kezével félretolta, hogy elhaladhasson mellette, aztán meglepetten torpant meg, amikor a szőnyeg sarka a karjára tekeredett, nem ellenségesen, de határozottan visszatartón, és a férfi, legnagyobb döbbenetére mintha értette volna, hogy ezzel mit akar.