Relikviavadászok 1: New York-i Szellem (HP fanfiction)

26. fejezet: A belső ellenség

Később, amikor az emlékei közül felidézte ezt a napot, Rowan Corbittot mindig ugyanaz az érzés fogta el, még akkor is, amikor már tudta, mi is történt a háttérben, milyen tervek és cselszövések középpontjába kerültek a tudtukon kívül, anélkül, hogy időben felismerték volna a baljós jeleket. Még évekkel később is elfogta az a szinte rosszulléttel járó értetlenség, csalódottság és bánat, amivel akkor szembesült. Azon a napon dőlt el, anélkül, hogy ő tisztában lett volna vele, hogy később részese lesz valami nagyobbnak, valami olyasminek, ami meghatározza az egész életét. Azon a napon többek sorsa is nagy fordulatot vett.

A késő őszre jellemző borús, esős idő ellenére Rowan szinte sugárzott, ahogy ő és fivére beléptek a Woolworth Building-be, és Reynard nemtörődő mozdulattal rázta ki a köpenyéből a vizet, beterítve vele a padlót és bosszús pillantásokat vonva magára a közelben lévő minisztériumi munkatársak felől (Reynard aznap reggel feleslegesnek tartotta az esernyő vagy fedőbűbáj használatát). Rowan elmosolyodva csóválta meg a fejét.

- Ha valaki hasra esik, nem foglak kihúzni a bajból. - jegyezte meg. - Még a MACUSA üdvözlő papírjain is rajta van, hogy pont az ilyen eseteket kerüld, erre te szándékosan korcsolyapályát csinálsz a főcsarnokból.

Reynard felvonta a szemöldökét.

- Szóval most, hogy te és ő... szóval most már te is fejből idézed a hivatalos szövegeket?

- A hivatalos szövegeket ismerni kell, hogy tudd, mit szegsz meg és tisztában legyél a kiskapukkal, amik kihúzhatnak a bajból. - kuncogott Rowan, aztán kis komolyságot erőltetett magára. - Na jó, ezt azért ha lehet, ne mondd meg Graves-nek.

Ahogy átvágtak a csarnokon, érezték a feléjük vetett megannyi pillantást, ahogy többen is összesúgtak őket látva. Rowan elfintorodott.

- Odavagyok a MACUSA pletykáiért. - jegyezte meg kissé sötéten, miközben beszálltak a liftbe, amely azonnal elindult velük a Mágikus Törvényhozási Bizottság szintje felé. Reynard vigyorát látva gyorsan hozzátette. - Most a botrányra gondoltam, hogy sikerült elsütöm egy magas szintű sötét varázslatot, nem a... a másikra.

- Hát persze. - bólogatott Reynard, kissé tanácstalan képpel, mint aki még mindig nem tudja elhinni azt a másikat, amit Rowan előző este mesélt, miután kimerülten, de szinte ragyogva tért vissza a Bűbájos Bölénybe. - Szóval te és Graves... komolyan?

- Nem is tudom, ki köpte ki nagyobb sugárban a teát, te vagy Wohali. - jegyezte meg a nő, s arcára pillanatok alatt visszatért a derű. - Na jó, valahol én sem hittem, hogy Percival... hát, hogy végre...

Reynard elmosolyodva fürkészte Rowan arcát. Már nem is emlékezett rá, mikor látta őt utoljára ilyen boldognak, de régen volt, igazán rég, és akkor ő előre érezte, hogy a dolognak nem lesz jó vége. Most egészen más volt a helyzet, és ez megnyugtatta őt. „Rowan jól választott... és megérdemli, hogy végre boldog legyen." gondolta.

- Kíváncsi vagyok, Picquery mit szól majd ahhoz, amit felfedeztünk Graves-szel. - szólalt meg Rowan, összefonva maga előtt a karjait, miközben a lift megállt. - Engem nem kedvel túlságosan, de az ő szavára biztosan ad.

A következő pillanatban nyílt a lift ajtaja és az ikrek Abernathy-vel találták szembe magukat.

- Végre. - tört elő a fiatalemberből, amikor meglátta őket. Rowan felvonta a szemöldökét, ahogy egymásra néztek. - Ms. Corbitt, Mr. Graves haladéktalanul beszélni szeretne magával, az irodájában várja.

- Rendben. - bólintott Rowan, próbálva megkerülni Abernathy-t. Belül még mindig haragudott rá kissé, amiért az előző nap tudtán kívül megzavarta őket. - Éppen oda megyünk amúgy is.