Relikviavadászok 1: New York-i Szellem (HP fanfiction)

8. fejezet: Magnix malőr

 - Na, azért mégsem vagy olyan reménytelen, mint először gondoltam. - jegyezte meg elégedetten Rowan, miközben hátradobta a haját és Graves-re sandított. A férfi gyors, határozott léptekkel sietett a Fekete Lótusz kijárata felé és nem válaszolt. - Ne aggódj, nem fogom világgá kürtölni, hogy megittad azt a whiskyt... és én, valakivel ellentétben állom is a szavam.

Graves lassított kissé, hogy a nő felzárkózhasson mellé.

- Nem tartom se helyénvalónak, se tisztességesnek. - közölte rezzenéstelen arccal.

- Mégis megtetted. - Rowan elvigyorodott. - És látod, nem dőlt össze a világ, én ellenben kifejezetten örülök, hogy most először láttam, lazítani is tudsz... úgy tíz másodpercig.

Hogy miként sikerült elérnie, hogy Percival Graves felkapja azt a whiskys poharat és felhajtsa a tartalmát, nem igazán tudta volna megmondani. A férfi ugyan megrögzötten a törvény embere volt, mégis valahogy több annál. Talán az őt állandóan jellemző, erősen és elegánsan magabiztos aura miatt, mindenesetre bármit is csinált, az úgy festett, mintha maga lenne a tökéletesen demonstrált törvény. Mindazok a hasonló pozícióban lévő emberek, akiket Rowan ismert (és kellően idegenkedett tőlük), oly módon behódoltak a szabályoknak, hogy lassan elveszítették saját személyiségüket. Percival Graves ellenben úgy alakította a szabályokat, hogy azok ne csak a törvényben leírtakhoz igazodjanak, de a személyiségét is tükrözzék, és ez Rowannak, az előírásoktól való kritikus hozzáállása ellenére egész tetszetős volt.

Az üzletek előtt már jóval kevesebb ember nézelődött, azt mutatva, hogy eltelt némi idő azóta, hogy betértek az áruházba. Rowan nem csodálkozott ezen különösebben; jó pár pohárnyi Mély Morajt megivott a bárban. Ennek köszönhetően valamennyire jobb kedvvel lépkedett most Graves mellett, és hajlandó volt rendes beszélgetés formájában is hozzászólni a férfihoz.

- Mindenesetre vettem egy üveggel. Nyugalom, Rey-nek meg magamnak. - emelte fel védekezőn a kezeit, ahogy Graves rápillantott. - És mielőtt megkérdezed, nem, még nem ittam túl sokat.

A Fekete Lótuszt maguk mögött hagyva kiléptek az utcára, vissza a még mindig jövő-menő emberekkel teli Times Square-re, az élesen világító neontáblák fényébe. Rowan megborzongott a kinn fújó erős széltől; most már igazán nem vágyott másra, mint a szállásukon leülni, pihenni, és mindent elmondani Reynardnak az aznap történtekről. Megszaporázta lépteit, hogy minél hamarabb eltűnhessen a közeli mellékutcában, ahonnan majd nyugodtan hoppanálhat tovább...

És egyenesen beleütközött Graves kinyújtott karjába.

- Várj. - szólt a férfi, Rowan pedig rádöbbent, hogy már nem a szél miatt fut végig a hideg a hátán. Valahogy megváltozott körülöttük a levegő, előzmény nélkül, hirtelen. Olyan volt, mint mikor egy napos délelőttön hirtelen viharfelhő árnyéka kúszik a nap elé az égen. Az érzékei riadót fújtak, ő pedig ösztönösen húzódott valamivel közelebb a mellette álló férfihoz. Fejét kapkodva várta, hogy honnan érkezhet az ismeretlen fenyegetés... Aztán az egyik lámpában megremegett a fény és kialudt, majd azt követte még egy. A neontáblák némelyike felszikrázott, majd kihunyt, sötétbe borítva a Times Square egy részét, ahogy a leírhatatlan jelenség odaért. A varázstalanok is érzékelték: a téren lévő emberek feszülten torpantak meg, figyeltek körbe a titokzatos erő forrását keresve, néhányan felkiáltottak, de nem történt semmi más, a jelenség amilyen észrevétlenül érkezett, úgy távozott, nyugtalanságot, aggodalmat és sötétséget hagyva maga után. Graves és Rowan összepillantott, majd előrébb siettek, a legközelebbi fényét vesztett lámpáshoz. Ők voltak a téren az egyetlenek, akik többet érzékeltek a történtekből, mint más jelenlévők. Valami az imént elrepült fölöttük. Valami, amit sötét mágia kísért. Rowan képtelen volt megfogalmazni magának, pontosan mi is történt, de abban biztos volt, hogy veszélyes és gonosz dolog. Rossz érzését csak növelte, hogy hirtelen rájött, figyelik. Társát teljesen lefoglalta a különös mágikus jelenség, ő azonban növekvő balsejtelemmel fordult körbe, tekintetével a teret pásztázva, keresve, hogy hol van az ellenség, az újabb merénylő, aki talán az előbbi különös zavart figyelemelterelésnek szánta, s mikor fog lecsapni. Kabátja alatt megmarkolta a pálcáját... aztán azonnal elernyedtek görcsbe meredő ujjai, ahogy észrevette azt a két varázstalan rendfenntartót (rendőrt), akik őket figyelték némileg mogorva ábrázattal, majd lassan el is indultak abba az irányba, amerre ő és Graves álltak. Ez nem számított veszélynek.