Relikviavadászok 1: New York-i Szellem (HP fanfiction)

23. fejezet: A boszorkányok köztünk élnek

New York-ban még a hajnalok is sokkalta zsúfoltabbak, zajosabbak és rohanósabbak voltak, mint máshol. Az utcák már a korai órákban megteltek emberekkel, akárcsak a híres New york-i metróvonal állomásai, különösképp a Houston Street nevű megálló.

Aki esetleg alaposabban megfigyelte, annak feltűnhetett, hogy napi négy alkalommal, mindig ugyanazon időpontokban még az átlagosnál is többen várakoznak, s ezek között az emberek között bizony akad egy-két különösebb szerzet is. Ráadásul ezek az emberek mintha nem is akartak volna akármelyik metrószerelvényre felszállni: volt, hogy több is elment az orruk előtt, miközben ők csak álltak, mint akik valamilyen különleges járatra várnak. Ha valaki még jobban megfigyelte volna mindezt, azt is észrevehette volna, hogy ezek az emberek aztán minden előzmény nélkül hirtelen köddé válnak, eltűnnek. De New York-ban nem volt szokás ilyesmire nyitott szemmel járni; az emberek a saját dolgukba mélyedtek, a Houston Street megálló pedig megőrizte a maga titkát: az Urbanus metrót, a varázsvilág-beli közlekedés egyik legmodernebb módját.

Az Urbanus amerikai kezdeményezés volt, melybe az évek során egyre több és több ország varázslótársadalma kapcsolódott be világszerte, megkönnyítve a hosszú távú utazást mindazok számára, akik nem tudták igénybe venni a Hop Hálózatot vagy zsupszkulcsokat, kényelmesebb és gyorsabb utazásra vágytak, mint amit seprű, szőnyeg vagy a muglik közé vegyülés biztosítani tudott, a hoppanálással pedig nem mertek próbálkozni vagy nem értettek hozzá. Az Urbanus metrónak számos állomása volt, főképp Európában és Amerikában, de a vonal elért egészen ázsiai, afrikai településekre is, csatlakozva azon városokhoz, ahol volt mugli metróhálózat. Ezen hálózatok egy kiválasztott megállóját megbűvölték, alkalmassá téve azt az észrevétlen fel- és leszállásra. Az Urbanus ezután egy mellékvágányra futott ki, ahonnan már tovább is ugrott a következő helyszín, város metróhálózatának kijelölt megállójába. Az utasok így hamar, kényelmesen el tudtak jutni bármelyik városba világszerte, ahol volt metró és az Urbanus megjelenhetett - csupán a másodpercre pontos menetrendhez kellett alkalmazkodniuk.

Reynard Corbitt hatalmasat ásított, ahogy nővérével lebaktatott az aluljáróba vezető lépcsőn, majd be sem csukva a száját nagyot harapott a fánkja maradékába.

- A menetrend szerint... - előhalászta kabátja zsebéből a szükséges pergament, néhány csokoládés ujjnyomot hagyva rajta. - Tíz perc múlva fut be a metró. Még van időnk jegyet váltani.

Rowan szótlanul, rosszkedvűen lépkedett mellette. A hajnali, hűvös és a városhoz képest friss levegő jól esett ugyan neki, mégis nehéz szívvel szemrevételezte a megálló környezetét. Reynard, aki észrevette arcán a borús kifejezést, a kassza felé húzta őt.

- Mi a baj, Ro? - kérdezte csendesen, miközben a várakozó utasokat kerülgették. Könnyű volt észrevenni, ki az, aki hozzájuk hasonlóan arra a bizonyos szerelvényre vár; a varázsvilág tagjai valahogy mindig tudták, ki az, aki közéjük tartozik.

- Nem hittem, hogy ennyire megkedvelem ezt a várost, Rey. - válaszolta kis hallgatás után Rowan. - Az ittenieket. Most, hogy oly hirtelen véget ért itt a dolgunk, úgy érzem, nem szívesen megyek tovább. Hiányozni fognak... különösen ő.

- Graves? - kérdezett rá Reynard, önmagát is meglepve a felismeréssel, és Rowan is döbbenettel a tekintetében meredt rá. Fivére, bármilyen jó szándékú volt is, oly nehezen ismerte fel az ilyesmit.

- Igen, ő. - vallotta be végül egy bólintás kíséretében, lesütve a szemét. A hangja akadozott kissé, ahogy folytatta. - Rey, én... azt hiszem, nem tudtam rendesen elköszönni tőle.