Soha nem használják a rák kifejezést. Vagy talán mégis, de csak addig, amíg el nem kezdték használni a glioblastomát, a négyes fokozatot, ami valahogy ezerszer rosszabbul hangzott, miközben üresen bámulták a falon lévő táblát, ami Louis MRI eredményeit mutatta. Louis egyértelműen nem szakértő, de abban biztos volt, hogy az elülső lebenyébe behatoló fehér csomónak nem kellene ott lennie. Az egész teste remegett, elméje száguldozott, mert csak ennek volt értelme. Bassza meg.
Louisnak még ideje sem volt reagálni, mielőtt Harry remegő hangon megszólalt: "És, mik a lehetőségek?" Keze ösztönösen megfeszült Louis keze körül.
Kiderült, hogy nem sok lehetőség van. Louis rákos, gyógyíthatatlan, agyelhaló fajta, bassza meg, mikor lett itt ennyire hideg? Nem tudta abbahagyni a remegést, az egész világ forgott vele. Dr. Allen még mindig beszélt, feszes, komor mosollyal az arcán. Louis le akarta ütni, amiért olyan szavakat használ, mint a rossz, de nem reménytelen, kivéve, hogy ez reménytelen, mert hát..A fejébe piszkálhatnak, műanyag csöveken keresztül táplálhatják kábítószerrel, de ennek az egész beszélgetésnek az a lényege, hogy meg fog halni.
"Csak fejfájásnak kellett volna lennie." nyöszörögte tehetetlenül. El akart tűnni, amikor Harry elengedte mellette a már fojtogató zokogást. Kezével Louis karjaihoz ért, szorosan magához szorította, de Louis visszahúzta. Nem akarta, hogy bárki megérintse. A bőre viszketett, mintha az egészet le kellene vedlenie. A földbe akart süllyedni, és eltűnni a mélyén, a talaj, a szikla és a fű részévé válni, egyszerre létezni mindenhol és sehol.
Ehelyett lassan felállt, nagyon halkan megszólalt: "Azt hiszem, hánynom kell", mondta mielőtt kisétált volna a szobából, és a tiszta, fehér kórházi folyosón botorkált a mosdóba, majd bezárkózott egy fülkébe, és a porcelán kagylót szorongatta remegő kezekkel. Nem hányt, csak ott ült, ziháló mellkassal, de nem volt elég ahhoz, hogy kiürítse gyomra tartalmát. Azt kívánta, bárcsak hányi tudna, mert gyomrában rettegés tekeredett, mintha kötél lenne. Homlokát a wc üléséhez nyomta.
Fájt, de nem érdeklte. Hirtelen olyan érzés volt, mintha az egész élet kiszivárgott volna belőle. Hosszú ideig ült így, ernyedten és érzelemmentesen. Egészen addig amíg Harry az ajtón dörömbölt, és könyörögött, hogy engedje be. Hangja hangos volt és megtört, melyből Louis tudta, hogy sírt. Olyan érzés volt, mintha az egész világ összedőlne körülötte. Mikor végül kinyitotta az ajtót, reszketett, mint egy levél, és Harry karjába omlott
"Minden rendben lesz." suttogta Harry Louis halántékába, könnyeket morzsolva hajába. Louis erről nem volt meggyőződve, de követte Harryt Dr. Allen rendelőjébe, mert mégis mi a francot kellene tennie?
Miután visszatelepedtek a kényelmetlen műanyag székbe, Harry olyan közel húzta Louis székét, hogy már szinte Harry ölében volt, az orvos szakszerűen mosolyogott. Louis azon gondolkodott, hány embernek kellett elmondania, hogy haldoklik. Valószínűleg rengeteg gyakorlata volt benne, az arckifejezéséből véve, a bűnös tekintete elárulja. Louis gyomra hevesen összeszorult.
"Szóval, kezelés." kezdte újra Dr. Allen, összekulcsolta kezét az asztalán lévő papírköteg tetején. "A leggyakoribb mód a műtét; jobban szemügyre vehetjük, és így eltávolíthatjuk a daganat jó részét, bár pillanatnyilag nehéz meghatározni, hogy mennyit tudunk eltávolítani."
Louis hallani sem akart az egészről. Harry olyan elragadtatottan figyelt, Louis szinte már azt várta tőle, hogy előkap egy tollat és elkezd jegyzetelni. A gondolat sírásra késztetette. Ki-be sodródott a beszélgetésbe, túlságosan is el volt foglalva azzal, hogy gerince a hideg szék támlájához nyomódik, és hogy bal zoknija lecsúszott a sarkáról, hidegen és kényelmetlenül hagyva lábát. Mikor visszasodródott a jelenbe, kétségbeesetten próbált koncentrálni az orvos által elmondottakra. "... a kemoterápia mindig lehetőség" - mondta Dr. Allen, összeszorított ajkakkal. Louis szíve a torkában dobogott. "Sajnos a múltban bebizonyosodott, hogy nagyon kevés hatással van az agydaganatos betegek várható élettartamának meghosszabbítására vagy akár enyhítésére."
Egy halk nyögés hallatszódott. Louisnak egy pillanatba telt, mire rájött, ez ő volt.
"Ismétlem, Louis" mondta Dr. Allen, mire Louis megrándult, hisz eddig csak Mr. Tomlinsonként szólította. "Tőled függ."
"Tudom ... " kezdett bele Louis, miközben érezte, hogy egyre jobban fáj a hasa, és lassan már felkúszik a torkán, mintha kiszaladhatna a száján, még mielőtt betudná fejezni mondandóját, de elnyomta az érzést, kétségbeesetten, hogy kitudja mondani a szavakat . "Néhány napot gondolkodhatok rajta?"
Az orvos bólintott. "Persze. Azonban - mint az agyrák minden esetében - az idő a lényeg." Louis tudta, ezt már százszor látta és hallotta ezelőtt. Hány halottat ismer ez a fickó? gondolkodott Louis. Hány halálos ítéletet adott ki?
"Szeretnél róla beszélni?" kérdezte Harry, haza felé tartva. Piros karikás szemekkel, aggódva harapdálta ajkát, majd kinyújtotta kezét, hogy Louis rádőlhessen. Louis szinte ösztönösen elhúzódott, de Harry megbántott pillantása elég volt ahhoz, hogy meggondolja magát.
"Nem igazán." motyogta, orrát az üvegnek nyomva. Kezét visszacsúsztatta Harry kezébe. Egy perc csend következett, majd megszólalt: "Mi lesz a bandával?"
"Bassza meg a banda." csattant fel Harry. Louis már majdnem nevetett azon, hogy Harry mennyire nem hasonlított önmagára. "Sajnálom." tette hozzá gyorsan, bocsánatkérő szemekkel. Kissé zavarba jött. "Csak, tudod. Te sokkal fontosabb vagy."
"Ennek nincs semmi értelme." horkant fel Louis, megforgatva szemét. "Nem fognak ennek örülni." Nem kellett megneveznie, kikre gondol. Harry tudta.
Louis kezét szorítva Harry csak annyit mondott: "Megoldjuk."
YOU ARE READING
Hoping This Cold Blue Water Scrubs Me Clean And Spits Me Out Again (Magyarul)
Fanfiction"Ezt aközben írom, amíg te lent mosogatsz, én pedig összegömbölyödtem az ágyban. A mi ágyunkban. Nem szeretem a gondolatot, hogy csak a tiéd legyen - mindig is kapzsi gazember voltam, nem igaz?" Nem saját történet, csak fordítás. 🤍 Befejezett. Ere...
