Mr Tomlinson /Befejezett/

37. fejezet

Heyho! 😊
Itt is lennék az új résszel, ami talán egy kicsit izgibb, vagy legalábbis elindulnak az események.
Remélem tetszeni fog nektek. 😊
Köszönöm szépen a visszajelzéseket az előző részhez, imádlak titeket! 🥺♥️♥️♥️
Jó olvasást! 💋
xxxEsztyTomlinson

Emily Green

Kissé izgatottan ugrok fel a helyemről, amikor Louis a nevemen szólítva hív ki a táblához. Alig egy hónap van már csak az év végi vizsgákig, annyira gyorsan telik az idő. Egyre fáradtabbnak érzem magamat a sok tanulás miatt, és olykor úgy érzem, hogy bár Louis-val lakok mégis kevésnek érzem azt az időt, amit vele töltök. A barátaimmal már csak a suliban beszélgetünk, mert ők is szinte folyton tanulnak vagy a saját párkapcsolatukat részesítik előnybe, így tényleg az órák közti szünetben panaszkodunk egymásnak az irdatlan sok tanulnivalóról. De hát muszáj mindenre felkészülnünk. Valahogy így telik mostanában az életünk.

-Kérlek old meg ezt a feladatot. – adta a kezembe a krétát, ügyelve, hogy ne érjen egymáshoz a kezünk.

Egy apró mosolyt villantva rá, fordultam a tábla felé, hogy neki álljak az egyenlet megoldásának. Tulajdonképpen én vetettem fel neki tegnap este a dolgot. Az utóbbi egy hónapban Louis ráállt arra, hogy egyesével kihív embereket a táblához a feladat megoldásra, így ő is fel tudja mérni ki hol tart, ha önálló feladat végzésről van szó, mintha csak mindenki lekaparná a tábláról a megoldást a füzetébe. Csak hát tegnap a tesi öltözőbe beérve pont elkaptam, ahogy pár pletykásabb lány arról beszélget, hogy vajon eddig én miért nem voltam kint, mert mások is voltak már, akik nem annyira gyengék matekból. Szóval tegnap este szóltam erről Louis-nak, hogy hívjon ki engem is, mert a többiek gyanakodni kezdtek.

-Kész vagyok. – jelentettem ki, mintha nem lenne egyértelmű.

Louis csak fél szemmel nézett rá a táblára, szerintem maximum csak az eredményt nézte meg, aztán bólintott. A helyemre igyekeztem, ahol Eliza vigyorgott rám.

-Mi van te csókos? – suttogta, hogy csak én halljam.

-Haha. – néztem rá unottan.

-Na de komolyan, rendesen korrepetál otthon matekból? – húzogatta a szemöldökét, mire hangos nevetés tört ki belőlem.

-Ms Green megtudhatnám mi történik ott hátul? Mi az a traccsparti? – hallottam meg Louis mély hangját, ahogy ránk szól.

-Elnézést tanár úr. – válaszolt helyettem Eliza rögtön, és behúzott nyakkal lejjebb csúszott a széken.

Óra végéig aztán tényleg csendben jegyzeteltünk és oldottuk meg a feladatokat. És ez még csak a második óra volt. Hiába péntek, meg csak öt óra, mi végzősök olykor már csillagokat látunk a végeláthatatlan feladatok miatt. Utolsó óránk tesi, így nyugodtabban ráértünk az átöltözéssel. Még Eliza-ra vártam, mert a sminkjét igazgatta. Én se siettem sehová, ugyanis ma Louis egy vacsora partira hivatalos pár tanár kollégával és az igazgatóval, Mr Payne-el. Ő már gondolom hazament készülődni, én meg majd Liza-val gyalogolok. Nem tudta megmondani, hogy meddig fog elhúzódni ez a vacsora, de mindenképp megvárom ébren majd.

-Indulhatunk? – jelenik meg végre Liza a mosdóból.

Felkapjuk a cuccunkat és a suli kijárata felé igyekszünk. Kell már egy hétvége, kis pihenéssel. Négy éven keresztül készítenek fel minket az érettségire, és egészen a végzős évem kezdetéig nem is izgultam a dolgon, hiszen mindenki csak legyintett rá, hogy „jaj az még odébb van", aztán hirtelen itt lett. Amúgy is parázik miatta az egész osztály, de a tanárok folytonos nyaggatásukkal csak még jobban bepánikoltatnak minket. Louis otthon mindig mondja, hogy nem kell ennyire félni tőle, mindenki át fog menni, csak a tanároknak muszáj valahogy rávenni a diákokat a tanulásra és hát az ijesztgetés egy jó módszer nem? A lényeg, hogy ez sem nyugtat meg annyira, hisz ő már könnyen beszél, nem igaz? Viszont az elmúlt másfél hétben inkább már azt kívánom, hogy legyünk már túl rajta, mert az idegrendszerem olykor már kezdi feladni.

Az iskola elé kiérve viszont hirtelen földbe gyökeredzett a lábam. Nem más állt ott, mint anyukám és apukám. Na már, ha most kisgyerek lennék még, eléggé örülnék ennek a helyzetnek, ugyanis nem nagyon emlékszek olyanra, hogy mindketten eljöttek volna értem a suliba. De most úgy érzem valami baj lehet, főleg, ha apa is ide utazott Londonból ezért. A szemem sarkából látom, hogy Liza is döbbent fejet vág, ő se tudja hová tenni a dolgot. Talán ellóghatnék...de mire ez a gondolat átfut az agyamon, anya pont felém fordul és kiszúr... hát mondanám, hogy a tömegből, de csak pár diák lézeng még itt péntek délután.

-Majd telefonálj mi volt. – suttogja Liza, majd egy biztató mosollyal otthagy.

Lassan közel merészkedem a szüleimhez, ahol még feszültebbnek érzem a levegőt. Valószínűleg nem azt akarják bejelenteni, hogy újra összejöttek vagy ilyesmi. Anya csinos, mint mindig. Egy csipkés blúzt visel, térdig érő szoknyával és az elmaradhatatlan magas sarkújával, amivel egy picivel magasabb, mint apa. Hát apám, aki üzletemberként mindig ad a jó kinézettre, most elég furán festett számomra egy sima fehér póló és sötétkék farmer összeállításban. Míg kielemeztem a szüleimet, sikeresen oda is értem hozzájuk.

-Sziasztok! – szólaltam meg én először, de csak idáig jutottam, mivel fogalmam sincs, hogyan folytassam.

-Beszélnünk kell, Emily. – szólal meg apám, majd a parkoló irányába bök a fejével.

Még mindig döbbenten kullogok utánuk apa kocsijának irányába. Mintha lenne valami tudathasadás félém. Lehetséges? Egyáltalán hova akarnak vinni? Meg miről kell beszélnünk? Azt hiszem nem csináltam semmi rosszat. Vagy anya beavatta apát is a szerelmi életembe és most apa is kioszt vagy mi? Tényleg apa tudhat Louis-ról, anya mondta neki? Talán egy tíz perccel később apa megáll egy étterem parkolójába. Na most már aztán pláne nem tudom hová tenni a dolgokat, de úgy látszik anya se.

-Elég lett volna csak haza mennünk, hogy beszéljünk vele. – jegyzi meg anya.

-Kösz, de nem hiszem, hogy szeretnék anyáddal egy házba összezárva lenni. – reagál rögtön apa elég gúnyosan.

Legközelebb csak akkor szólalunk meg, amikor a pincér felveszi a rendelésünket. Feszülten várom, hogy valamelyikük belekezdjen a témába, hogy miért is vagyunk itt és mondjuk Jack miért nincs, de egyikük se szól semmit. Hát ez remek lesz.

-Szóval miért is vagytok itt? – törőm meg a csendet én végül, mert már nem tudok mit kezdeni a kíváncsiságommal.

-Ms Calder behívott minket. – kezd bele anya végre. Érzem, ahogy a jeges rémület végigfut rajtam. Miért hívta be őket az osztályfőnököm? Lebuktunk? Kész, vége, ennyi volt? Mi az, ami még apára is rátartozik, pedig már nem vesz részt a nevelésembe? Mi történt és miért ilyen szűkszavúak a szülők, amikor fontos dolgokról van szó? – A jövődről van szó. – folytatja végül anya.

***

Hallom nyitódni a bejárati ajtót. A nappaliban lévő órára pillantok. Este tíz múlt nem sokkal. Elég sokáig elhúzódott ez a vacsora vagy mi. A kanapén egy pokrócba burkolódzva várom, hogy Louis bejöjjön a nappaliba. Talán azóta így vagyok, hogy anyáék hazahoztak. Csak a TV-t kapcsoltam be, mint háttérzaj, valamint hagytam Cliff-nek, hogy az ölembe feküdjön és őt simogatva gondolkodtam az elmúlt órákban.

-Hát te még fent vagy? – kérdezi kissé meglepetten Louis, amikor meglát a sötét nappaliban, ahol csak a TV fénye ad valami világosságot.

-Gondoltam megvárlak. – erőltetek magamra egy mosolyt.

Ahelyett, hogy a hálóba indulna ruhát cserélni, bebújik mellém és egy apró csókot ad a számra.

-Képzeld mesélnem kell valamit. – néz rám egy hatalmas mosollyal.

-Azt hiszem nekem is. - az én hangom már nem annyira vidám.