Born to make history? (Victuuri)

17.

Victor

Miután megtudtam mindent és a repülő landolt Thaiföldön, felgyorsult minden. Chrisszel fogtunk egy taxit, ő angolul próbálta elmagyarázni, hogy pontosan hova is szeretnénk menni, de természetesen ebből a helyi sofőr nem értett egy szót sem. Végül megmutattuk neki a telefonunkon, hogy melyik kórházba szeretnénk eljutni és elmutogattuk, hogy sürgős lenne és szerencsére ő is vette a lapot.

Alighogy megállt a kórház előtt, én kivágtam a kocsiajtót és rohantam a recepcióra, hogy megkérdezzem, merre találom Yuurit, hiszen már mindennél jobban szerettem volna látni. Azonban itt is voltam olyan mázlista, hogy senki nem értette meg se a tört angolomat, se az oroszomat, de még a japánt se. Én már kézzel-lábbal mutogattam mindenfélét, az sem érdekelt, ha őrültnek hittek, de ez sem segített. Végül Chris mentett ki a slamasztikából, aki ráérősen sétált be a mozgásérzékelős ajtón a telefonját nyomkodva, majd amikor mellém ért, csak annyit mondott, hogy a „121-es kórteremben van, Pichit írta" és már el is indultunk az első emeletre vezető lépcső felé.

- Mi tartott ennyi ideig? Teljesen leégettem magam... – bosszankodtam.
- Tudod, valakinek a taxit is ki kellett fizetnie. De biztos nagyra értékelték a nővérek az activitys képességeidet – mondta Chris egy félmosollyal a száján.
- Victor, Chris, gyertek gyorsan! Yuuri magához tért – kiabált nekünk Otabek a folyosó túloldaláról, mi pedig rögtön futni kezdtünk.

~°~

Újra látni a szerelmemet, hallani a hangját még a sok megpróbáltatás ellenére is felemelő érzés volt. És bár nagyon aggódtam érte és nem szerettem volna neki fájdalmat okozni, végül újra a karjaim között tarthattam, ami csodálatos volt. Végre újra elöntött az a mámorító érzés, amikor megéreztem az illatát, megérintettem a bőrét, megéreztem a teste melegét... és akkor elhatároztam, hogy most már soha nem engedem őt, vele maradok, bármit is hoz a sors és a támaszává válok. Vele végre újra biztonságba érzem magam és valószínűleg ő is hasonlóképpen érezhetett, hiszen pár perc után az ölelésemben nyomta el őt az álom. Óvatosan lefektettem a párnájára, megpusziltam a homlokát, hűségem jeléül és mosolyogva válaszoltam a kérdésére.

Majd amikor már tényleg elaludt, alkalmam nyílt végig mérni a szerelmem testét, amit csak a kórházi hálóruha és egy vékony paplan fedett. De még így is látszott rajta, hogy rengeteget fogyott, sokkal sápadtabb volt. Az arca fáradtságot tükrözött, azonban emellett éreztem valami mást is... eltökéltséget. Bár ez biztos badarság, hiszen alig pár órája, hogy az orvosok azért küzdöttek, hogy stabilizálják az állapotát. Utoljára a karjaira vezettem a pillantásomat, amik szorosan be voltak fáslizva. Bár valószínűleg nemrég cserélhették le a kötéseket, néhány helyen még mindig látszott egy két vörös vércsepp.

Már épp a gondolataimba mélyedtem volna, amikor megéreztem két kezet a vállaimon.
- Vitya, kicsit beszélhetnénk? – kérdezte halkan Pichit.
Én csak bólintottam, majd álltam volna fel, de hirtelen megszédültem. Apró, fekete foltok kezdtek el cikázni a szemem előtt, nekem pedig meg kellett kapaszkodnom a legközelebbi dologban, ami történetesen Yuuri ágya volt. Vártam pár másodpercet, reménykedve, hátha újra kitisztul a kép, de ez nem igazán akart megtörténni. A fekete foltok egyre sűrűbbek lettek.
- Victor, jól vagy? – tette fel a kérdést végül Chris.
Én kicsit tétovázva bólintottam, majd kiegyenesedtem. Szerencsére a foltok gyorsan felszívódtak és újra tisztán láttam, bár hihetetlenül fáradtnak éreztem magam. Végül erőt vettem magamon és elindultam kifelé a folyosóra. Pichit jött utánam és persze Chris is követte őt aggódó fejet vágva.

- Vitya, biztos minden rendben? Az előbb jól láthatóan megszédültél... Mikor ettél te legutóbb? Hozzak neked valamit a büféből? – vont kérdőre legjobb barátom.
Azt nyilván nem felelhettem erre, nem is akartam, hogy aha, kicsit megszédültem, mert már 48 órája nem ettem, hogy formába hozzam magam és az előbb majdnem elájultam... Inkább csak nyeltem egy nagyot, nekidőltem a folyosó falának, hogy biztos, ami biztos, az legalább megtart, ha megint rosszul leszek.
- Minden rendben, szerintem csak most fogyott ki az adrenalin. Sokat utaztunk és aludni is régen aludtam már rendesen. Ettem, mielőtt elindultunk – itt kissé félrenéztem, mert azért mégsem hazudhatok a barátom szemébe – nem vagyok éhes, de egy kávét elfogadnék, köszönöm.
Ezután vagy fél percig csak szemeztünk egymással, nem úgy nézett ki, mint aki bevette volna a sztorimat. Végül, talán Pichit miatt vagy a körülmények miatt nem tett szóvá semmit, csak bólintott és elindult kávéért.

- Miről szerettél volna beszélni Pichit? – kérdeztem kicsit kínosan a thai sráctól. Ezelőtt talán kétszer, ha beszéltem vele.
- Yuuriról, természetesen. Cukorbogyó elmondott mindent?
- Cukorbogyó?? Mármint Chris? Jézusom, micsoda becenevek... Na de visszatérve a lényegre, igen elmondta az edzős esetet, aztán azt, ami otthon történt és hogy azóta nálatok volt, javult az állapota, de volt, amikor visszaesett – kezdtem el sorolni.
- Igen, röviden és tömören ennyi a lényeg. A mai, illetve már tegnapi volt a legdurvább visszaesése, de már ezelőtt is volt olyan, hogy például evés közben hirtelen kiviharzott, vagy éjjel és hánytatta magát. Az is előfordult már, hogy megvágta magát, de ennyiszer még nem, tegnapig mindig észbe kapott utána és bűntudata is volt miatta. Néha tudott uralkodni magán vagy szólt, ha baj volt, hogy tereljük el a figyelmét a gondolatairól. Valószínűleg, ha teljesen magánál lesz újra, akkor megint bűntudatot fog érezni és most már azért is, mert te is tudsz róla. Szégyellni fogja magát, de valahogy a lelkére kellene beszélned neked is és egy szakembernek is, mert nem lenne jó, ha megint elkezdődne ez az ördögi kör – magyarázta Pichit. Nem hittem volna, hogy ilyen komolyan is tud beszélni, mindenesetre nagyon hálás vagyok neki, hogy ő végig Yuuri mellett volt, még akkor is, amikor én nem.

Már lassan fél órája beszélgethettünk Pichittel a szerelmem állapotáról, amikor Chris visszaért a büféből, azonban a kért fekete kávém helyett egy energiaitalt nyomott a kezembe.
- Cukorbogyó, na végre... De ez meg mi? Én nem ezt kértem? Ez egy egészségtelen, cukros lötty, ezt te sem gondolhattad komolyan. Én ilyet nem iszok – nyafogtam.
- Először is, te nem hívhatsz cukorbogyónak, azt csak és kizárólag az én Hörcsögöcském teheti. Másodszor pedig, nem volt kávé, az automata az aulában elromlott, tehát ezzel kell beérned. Koffeint ugyanúgy tartalmaz, attól az energiaitaltól pedig nem lesz semmi bajod, ha egyszer az életben ilyet iszol. A benne lévő cukormennyiség pedig hátha feltornássza a vércukorszintedet és akkor talán nem ájulsz el itt nekünk – mondta kissé idegesen, miközben sokat sejtő pillantással illetett.

Reagálni azonban már nem tudtam, bár annyira nem is szerettem volna, ugyanis megállt előttünk egy első ránézésre nem éppen thainak tűnő doktor.
- Maguk Yuuri Katsuki hozzátartózói? – kérdezte japánul – Örvendek, én Asato Kato vagyok, Yuuri orvosa, én műtöttem őt. Mr. Nikiforov, tudnánk beszélni négyszemközt?

Boldog karácsonyt mindenkinek! ✨ Tudom, nem épp a legerőteljesebb rész, de visszatértem. A kommenteket szívesen fogadom. 😄🥰