Born to make history? (Victuuri)

21. (különkiadás III.)

Yurio

Hihetetlen mértékű üresség és elveszettség lett úrrá rajtam, miután letettem a telefont. Azóta is a fülemben cseng a doktornő hangja, amint azt mondja: „Sajnálom Yuri, de a nagypapád, Nikolai Plisetsky a mai napon reggel hét óra ötvennyolc perckor életét vesztette". Teljesen egyedül maradtam, nem tudtam kire számíthatnék, hova mehetnék, csak annyit tudtam, hogy most nagyon szükségem lenne valaki támogatására. De mégis kit hívhatnék fel ebben a helyzetben? Victort? De hát ő épp a Yuurival van valamilyen szigeten és meg akarja kérni a kezét... Yakov edzőhöz? De idáig is őt zaklattam minden egyes apró-cseprő problémámmal, és most biztos dolgozik...

Könnyes szemmel meredtem a telefonom sötét képernyőjére. Egyszerre voltam végtelenül szomorú és dühös is magamra a kialakult helyzet miatt. Egyszer csak egy értesítés miatt felvillant az Otabekkel közös háttérképem, amit még Spanyolországban állítottam be és támadt egy igazán furcsa ötletem, hogy azonnal Kazahsztánba kell utaznom. Csak Ő tudna megvigasztalni, csak Benne bízok annyira, hogy lássa az összetört oldalamat is.

Bekával elég bonyolult a kapcsolatunk, de ennek megértéséhez kicsit vissza kell ugranunk az időben... Minden a tavalyi Grand Prix oroszországi selejtezőjén kezdődött, Nem merem lefogadni, hogy ott láttam őt először, de ott biztos, hogy mindketten ott voltunk. Egész nap különös érzésem volt, mintha valaki figyelne és követne minden egyes pillanatban, de ezt próbáltam kizárni és csakis az előadásomra koncentrálni. Az Agape végén felpillantottam a nézőtérre, ahol összeakadt a tekintetem egy sötétbarna szempárral, ami egy talpig feketébe öltözött, határozott kiállású férfihoz tartozott. Miközben szemeztünk, elismerően biccentett egyet a fejével, majd hátat fordított nekem. Kicsit sokkosan siklottam le a jégről és ültem le Yakov mellé, hogy megtudhassam a pontszámomat.

A nap folyamán még sokszor láttam ezt a mogyoróbarna szempárt, ami egyszerre sugárzott otthonos melegséget és hideg ridegséget. A díjátadó után megfogadtam magamban, hogy odamegyek hozzá, el is indultam felé a tömegben, de ő mintha kámforrá vált volna.
Mire hazaértem, már az járt a fejemben, hogy mintha a héten már többször is láttam volna ezt a férfit, hiszen ott volt a metrómegállóban, az edzőterem előtt, a kávézóban... mindenhol. De úgy voltam vele. hogy ez lehetetlen, mégis miért követne engem ez az idegen férfi? Biztosan csak beképzeltem és valójában csak emlékeztet valakire, aki hozzám közel állt.

Barcelonába már fél hónappal a döntő előtt odaértem, hogy megszokjam az időeltolódást, az éghajlatot és kicsit megismerjem a várost, na meg az ottani jeget. Persze több riválisom is hasonlóképpen gondolkodott, így a paparazzik is gyorsan lecsaptak rám, no meg a rajongóim is hamar rájöttek, hogy a városban tartózkodom, így nem sok nyugtom volt. Egyik nap, amikor újra éreztem magamon a különös férfi tekintetét, kiderült, hogy ő is a versenyre jött és Kazahsztánt képviseli. Otabek Altin... a neve ismerősen csengett, amit szintén nem tudtam hova rakni, de nem kerítettem neki nagy feneket, azt hittem, csak azért figyel, mert próbál rájönni a gyengeségeimre. Az egyik nyílt edzés után, mikor épp a rajongóim elől menekültem, egy motoros fékezett le előttem az egyik sikátorban. Mikor levette a napszemüvegét, jöttem rá, hogy újra a mogyoróbarna szempárral szemezek. Felém dobott egy sisakot majd kissé kelletlenül felültem mögé a motorra és már el is hajtottunk.