Born to make history? (Victuuri)

9.

Victor

Már nem is emlékszem, mikor aludtam el este, de reggel rémes fejfájásra keltem Yakov kanapéján. A konyhából halk beszéd szűrődött ki, valószínűleg az edzőm telefonált valakivel. Mivel szomjas voltam, felkeltem és elindultam a konyha felé, félúton azonban megtorpantam, ugyanis felismertem Chris hangját is. Nem akartam megzavarni őket, habár a tegnapi beszélgetés után valószínűleg rólam van szó. Halkan közelebb lopództam és... bingó!

- De Yakov... ez már nem normális. Segítségre van szüksége! – hallottam Chris hangján, hogy ideges.
- Éppen ezért vagy itt te...
- És ha én már nem vagyok elég ehhez? Nem lenne jobb, ha...

A mondatot már nem tudta befejezni, ugyanis tüsszentettem egyet, mire mindketten felém kapták a fejüket.

- Öhm... bocsánat, csak vízért jöttem – mondtam kissé rekedtes hangon, miközben kínosan mosolyogtam.
- Victooor! – rohant le svájci barátom és ölelgetni kezdett.

Yakov is közelebb jött és óvatosan megpaskolta a hátamat, majd, mint aki jól végezte dolgát, ment a konyhába reggelit készíteni. Miután Chris végre nagy nehezen elengedett elkezdte sorolni, hogy milyen programokat szeretne velem csinálni... Elég hosszúra nyúlt a lista, vidámparktól kezdve közös pizzázáson át a közös edzésekig volt rajta minden. Majd elkezdte mesélni, mi minden történt vele az elmúlt hónapokban, komolyan, már kezdtem úgy érezni, hogy sosem hagyja abba. Egy valami viszont megváltozott, mialatt beszélt, nem mondott semmi félreérthető vagy flörtölésnek hangzó dolgot sem. Egy ideig mosolyogva hallgattam őt, viszont utána rám tört egy nagyobb köhögési roham, mire még ő is elhallgatott.

- Jól vagy, Vitya? – üvöltött ki a konyhából Yakov.
- Persze, rendben... - a mondatot nem tudtam befejezni, ugyanis újra tüsszögni kezdtem.

Chris visszakísért a nappaliba az edzőm pedig megmérte a lázamat, miközben én folyamatosan fújtam az orromat.

- 39,5... Mégis milyen orosz vagy te Vitya?! A fél életedet a jégen töltöd erre egy kisebb eső is ennyire ledönt a lábadról? Komolyan mondom, Japánban nagyon elpuhányodtál...

Yakov látszólag most elmondott mindennek, de én csak mosolyogtam. Ilyenkor olyan, mint egy morcos medve, aki mindenkinek előadja, hogy ő milyen kemény, de közben már oson is ki a konyhába hideg vizes borogatásért, mint egy gondoskodó apa maci. Chris közben felbontott egy újabb csomag zsebkendőt, majd valami olyasmiről magyarázott, hogy a rajongóim már aggódnak miattam, mert régóta nem adtam magamról életjelet és csak a szennylapok pletykarovataiban fordul elő a nevem. Hogy ezen változtasson, elvette a telefonomat és csináltunk egy közös selfiet, majd kirakta instagramra valami olyasmi szöveggel, hogy vigyázzatok, nehogy megfázzatok.

Igaz, régen tényleg elég sok ilyet posztoltam, de tavaly óta alig raktam fel képeket, olyan pedig már tényleg nagyon régen volt, hogy írtam valamit a rajongóimnak. De hát mégis ki lenne kíváncsi az én mindennapjaimra? Főleg mióta visszavonultam...

Balszerencsémre az egész napot az ágyban kellett töltenem, mert se a lázam, se a köhögésem nem akart elmúlni. De legalább tudtam beszélgetni Chrissel. Rossz bevallani, de igaza volt, tényleg elhanyagoltam a kapcsolatunkat, mióta Yuurival összejöttünk. Pedig ő mindig is támogatott és még most is hajlandó volt Yakov egyetlen szavára ideutazni csak miattam. Elmondhatatlanul hálás vagyok ezért neki.

Rengeteg mindent kellett elmesélnünk egymásnak, még szerelmem is szóba került. Megemlítettem neki, hogy mostanában csak pár szavas üzeneteket kapok tőle és nagyon aggódok érte. Akárhányszor hívtam, nem vette fel, ha kérdeztem valamiről, mindig csak annyit írt vissza, hogy jól van, meg „ne aggódj". Közben viszont éreztem, hogy valamit nem mond el, ezért utánanéztem pár japán hírportálon, történt-e vele valami érdekes, de az egyetlen cikk, ami róla szólt is japánul volt. Mármint semmi bajom a nyelvvel, pár szót még ismerek is és néha meg is értek belőle valamit, de az írásukat sehogy se tudom befogadni, pedig még Yuuri is próbálta megtanítani nekem. Szóval jó öreg barátomhoz fordultam, a google fordítóhoz, ami át is adta a szöveg lényegét, miszerint új edzője van. Igazából még örültem is volna ennek a hírnek, de a megérzéseim semmi jót nem súgnak ezzel az egésszel kapcsolatban.

Mikor ezeket a gondolataimat Chrissel is megosztottam, ő csak legyintett és azt mondta, csak beképzelem ezeket, meg hogy úgy belezúgtam Yuuriba, hogy rajta kívül semmi mást nem tudok érzékelni a világból. Ami részben talán igaz is.

Örültem, hogy legjobb barátom velem maradt egész nap, hogy az edző házában maradhattam, hiszen nem voltam egyedül. A hét folyamán többen is meglátogattak, régi ismerősök, barátok, sőt még Yurio is átugrott. Igaz, ő csak elköszönni, mert kapott egy hét pihenőt, ami alatt meg akarta látogatni Otabeket. Viszont ez a nagy nyüzsgés, ami hirtelen körbe vett, ez a sok figyelem, amivel minden mozdulatomat követték egy idő után elég idegesítővé vált. Igaz, világ életemben inkább közösségi ember voltam, mint antiszociális, de most igenis szükségem lett volna egy kis magányra, hogy nyugodtan végig gondolhassak mindent, hogy betarthassam az edzéstervemet, hogy folytassam a diétámat.

Habár ez utóbbit meg is próbáltam, de sajnos hamar lebuktam. Chris többször is észrevette, hogy nem, vagy alig eszek, és végül egyik este Yurio mondta ki, hogy azzal, hogy éheztetem magam, semmire sem megyek, maximum elájulok egy versenyen.
Eleinte csak a betegségem miatt nem engedtek Yakovék edzeni, azonban az első edzésemen rögtön kiszúrták, hogy nincs rendben a bokám se, úgyhogy én is kaptam egy hét pihenőt, már, ha lehet annak nevezni, hogy most napi háromszor kell járnom Chrisszel kondizni.
És ha ez még nem lenne elég, drága edzőm azt is kiszúrta, amikor éjjel kiosontam a konyhába egy altatóért, és azért is jól lehordta a fejemet. Szerinte roppant káros és csak bebeszélem magamba, hogy nem tudok aludni. Azóta minden este főz nekem citromfű teát.

Tényleg minden lépésemet figyelemmel kísérik, ha magányosnak érzem magam, megölelnek, ha nem ízlik az ebéd, főznek mást, ha szomorú vagyok, felvidítanak. Mindig tudják, mire van épp szükségem. Habár az már kicsit túlzás, hogy még éjjel a vécére is kikísérnének.
Viszont tegnap este megint eszembe jutott Yuuri, és bár már tudom, hogy biztonságban van, hiszen beszéltem Pichittel és ő azt mondta, hogy náluk van Thaiföldön, de mégis rettentően aggódtam miatta és persze hiányzott is. Minden pillanatban. Szóval tegnap este, amikor bejött hozzám Chris az esti teámmal, épp a takarómat ölelgettem, miközben zokogtam, mint egy óvodás, mert hiányzott a szerelmem. De barátom nem kérdezett semmit csak lefeküdt mellém és átölelt, sőt, egész este velem maradt. Nagyon jól esett a törődése, de még jobb lett volna, ha Yuuri ölelhetett volna át akkor.

Sziasztok (már ha ezt olvassa még valaki)! Nagyon sajnálom ezt a több, mint egy hónapos kimaradást, de most úgy néz ki, visszatérek. Csak hát ez a fejezet nem sikerült valami jóra ☹ Valahogy Victor érzéseivel itt nem igazán tudok azonosulni, de ígérem, a következő rész már jobb lesz. <3