Born to make history? (Victuuri)

12.

Yuuri

- Yuuri, kelj fel, kész a reggeli! Anya thai fánkot csinált és van sűrített tej is! – hallottam meg Phichit hangját.
Morogva fordultam a másik irányba, miközben megpróbáltam fejemre húzni a takarót, jelezve, hogy még semmi kedvem felkelni a puha ágyból. Tettemre csak egy halk kuncogás volt a válasz, majd mozgolódást hallottam.
- Phichit, hagyj, túl korán van még... - morogtam ismét, mert úgy éreztem, hogy valami rosszban sántikál.

Nem is tévedtem, pár pillanattal később megéreztem a hűvös reggeli levegőt, barátom ugyanis lerántotta rólam a biztonságot adó paplant. De mivel erre is csak egy morgással válaszoltam és továbbra sem voltam hajlandó lemászni a kanapéról, ezért egy sokkal aljasabb megoldáshoz folyamodott. Rám vetette magát, majd csiklandozni kezdett, ahol csak ért.
Egy ideig próbáltam bent tartani a levegőt és morcosan nézni rá, de aztán belőlem is kirobbant a kacagás. Percekkel később már szinte fuldokoltam a nevetéstől és még a hasam is megfájdult. Hihetetlen, hogy Phichit még mindig emlékszik rá, hogy hol vannak a gyenge pontjaim, ráadásul úgy csikiz, hogy nem okoz szinte semmi fájdalmat a sebeimnél. Én pedig hiába próbálok visszatámadni, egyszerűen lehetetlen. Ezért hát egy másik megoldást kellett választanom, hogy újra rendesen kaphassak levegőt.
- Aúú... Phichit... Felszakadnak miattad a vágásaim... – nyafogtam.

A célomat elértem, ugyanis barátom leszállt rólam, de szemei elkomorodtak. Basszus! Sebeket kellett volna mondanom vágások helyett? Nem, szerintem az se lett volna jobb. Phichit ugyanis miután megérkeztem, elmondta, hogy részben magát okolja a történtek miatt. Hiszen ő a legjobb barátom, mégse vette észre előbb, szerinte elhanyagolt engem az edzései miatt.
- Hé, nem te tehetsz róla – próbáltam megnyugtatni – Az én hibám, nem tettem ellene és nem mertem senkinek se szólni róla. Ha előbb elmondtam volna, biztos előbb is segítettél volna, de én inkább magamban tartottam, ne haragudj... De már sokkal jobban vagyok és erről viszont csakis te tehetsz!

És hogy bebizonyítsam, ezek nem csak üres szavak, odamentem hozzá és szorosan megöleltem őt. Kicsit elképedt, hiszen magamtól nem tettem ilyet, mióta itt voltam, de aztán ő is visszaölelt engem.
Tudom, kicsit furán hangzik, hogy a Gyouseies eset után undorodtam az érintésektől, most meg, pár nappal később már önszántamból érintkezek emberekkel, de ez csak Phichittel tudom megtenni. Benne bízom már annyira, hogy tudom, soha nem bántana engem.

Sőt, mióta náluk vagyok, elhatároztam, hogy jól leszek. Rengeteget törődött velem ő is és a családja is, ennyivel tartozom nekik. De nem csak ezért, rájöttem, hogy mind a vagdosás, mind a hánytatás hiábavaló és már nemcsak magamnak, hanem Phichitéknek is ártok velük. Ugyan nem tudtam egyik napról a másikra leszokni, néha még most is van, hogy elfog a vágy, hogy felhasítsam a hófehér bőrömet, de ilyenkor inkább odamegyek Phichithez, hogy még csak véletlenül se tudjak engedni a csábításnak.

Miután megreggeliztünk, Phichit bejelentette, hogy van számomra egy meglepetése és ahhoz, hogy ezt megmutassa, el kell mennünk korizni. A helyi jégpálya öltözőjébe kissé vonakodva mentem be, hiszen az utóbbi időben nem igazán tudtam sok mindent felmutatni korcsolyázás terén - sőt, szinte konkrétan semmit, de végül csak sikerült rávennie valahogy, hogy újra jégre álljak. Elkezdtünk bemelegíteni, majd azt mondta, hogy valamit az öltözőben felejtett és kirohant.

Viszont, amikor már visszatért, nem volt egyedül. Vele volt egy régi barátja is, akivel még Amerikában ismerkedett meg.

- Szia Yuuri – köszöntött.
- Leo-kun? Te hogyhogy itt vagy?
- Phichit mondta, hogy kicsit megakadtál a felkészülésben, és felajánlottam, hogy segítek elkészíteni a koreográfiát. Persze csak akkor, ha te is szeretnéd – mondta, a végére idegesen a tarkóját vakargatva.

Természetesen elfogadtam az ajánlatát, főleg, hogy jelenleg épp edzőm sincs. Celestino sajnos teljesen be volt már táblázva, ezért nem tudta vállalni az én edzésemet is. Leo kicsit kiakadt, amikor elmondtam neki, hogy a fájdalom az idei választott témám, de végül csak sikerült összeraknunk valahogy egy rövid programot.

Este közösen elmentünk vacsorázni – Phichit és Leo-kun természetesen ennek is minden pillanatát megosztották a közösségi oldalakon – majd kikísértük az amerikait a reptérre.

Ma is egy elég mozgalmas napot zártunk, most mégsem tudok aludni. Már napok óta ez van, ezért általában ilyenkor kezdek el olvasni vagy rajzolni valamit, de ma ez sem megy. Ha lefekszem, egyszerűen átveszik felettem a negatív gondolataim az uralmat és én hiába küzdök ellenük. Már szinte mindent megpróbáltam, tényleg, ettem lefekvés előtt, meleg tejet ittam, zenét hallgattam, olvastam, elmentem futni, de semmi sem segített hosszabb távon.

Végül előveszem a telefonomat, hogy ha már aludni nem tudok, legalább valami elvonja a figyelmemet a sok önsanyargató gondolatomról. Végig pörgetem az instagrammot, amin látok egy Chris és Victor által feltöltött képet. Legalább ők jól szórakoznak – gondolom magamban – és remélem Chris eltereli szerelmem figyelmét rólam is, hiszen már megint nem jelentkeztem pár napja.

Kíváncsiságból megnyitom a híreket is, hiszen lassan már egy hónapja nem tudom, mi történik a nagyvilágban. A sport részlegen viszont még magam is elcsodálkozom, hiszen még rólam is volt ott egy cikk, pedig nem is nyilatkoztam a sajtónak.

Hova tűnt Yuuri-kun?

Yurri Katsuki, a későn érő japán műkorcsolya tehetség az utóbbi hónapokban nem jelent meg a nagynyilvánosság előtt. Múlt havi cikkünkben már volt róla szó, hogy Katsuki talált magának egy új edzőt, azonban a Gyousei által beígért nyílt edzések elmaradtak. A rajongók aggódnak kedvencükért...

Itt abbahagytam a cikk olvasását, hiszen üres maszlagnak tűni az egész. Már épp zártam volna be az oldalt, amikor megakadt a szemem egy igen furcsa mondaton:

„Lehet, hogy mindennek köze van Victor Nikiforov és Christophe Giacometti újonnan szövődő románcához?"

Nem hittem a szememnek ezért még vagy ötször elolvastam, de a szavak nem változtak. Lehet, hogy Victor és Chris? Tényleg, lehet, hogy Victor megcsalna engem? Végül is, ebben az utóbbi pár hónapban alig beszéltünk, érintkezni még kevésbé volt lehetőségünk... Teljesen csak a saját problémáimra összpontosítottam és kizártam mindenkit, még őt is. Lehet, hogy megunta a várakozást? Vagy hogy nem is gondolta komolyan, amit a tavalyi Grand Prix döntő előtt mondott?

Kissé remegő lábakkal kászálódtam fel a kanapéról és próbáltam könnyeimet visszafogva, minél csendesebben kijutni a mosdóba. Ott végül kitört belőlem a sírás és háttal az ajtónak lerogytam a csempére. Egyre inkább felerősödtek bennem a negatív gondolatok, a kételyek önmagammal szemben és az öngyűlölet. Szemeimmel kétségbe esetten kerestem valamit, amivel ártani tudok magamnak, amivel megbüntethetem magam mindenért, hiszen minden az én hibám...

Miután kellőképpen elbántam magammal, újra remegő kezeimbe vettem a telefont és rákerestem erre e románcra. Hihetetlenül sok oldal foglalkozott ezzel a témával és szinte mindenhol valós tényként könyvelték el, hogy ők járnak. Kiderült, hogy Victor tegnap feltöltött egy videót, ahol a Szerelemre Erószt táncolja... Csak éppen már nem nekem szól a koreográfiája, hanem Chrisnek, akivel rögtön ezután fel is tettek egy csomó közös képet...

Csak egy dolog járt a fejemben, miközben véresen, könnyekben úszva zokogtam a hideg csempén: mégis miért?