Born to make history? (Victuuri)

7.

Victor

Chris a válaszomat hallva csak hangosan röhögött. De végül mégis csak sikerült kinyögnie, hogy valójában épp úton van Oroszország felé. Hogy miért, azt nem árulta el, de valami miatt nagyon jó kedve volt. Miután elmondta az összes csábítós szövegét (vagyis csak remélem, hogy nincs több neki, már csak a világ jövője érdekében is), mindenféle köszönés nélkül tette le a telefont. Én pedig, szeretném azt mondani, hogy újult erővel kezdtem neki a gyakorlásnak, de ez sajnos nem így van. Próbálkoztam, de még csak rendesen megállni sem tudtam a jégen, így inkább abbahagytam és csalódottan indultam el a buszmegálló felé.

Balszerencsémre ilyen későn Szentpétervár ezen területén még csak a buszok sem járnak, ezért gyalog indultam el haza. Még örültem is neki, hogy így alakult, hiszen így legalább eggyel több lehetőségem van az edzésre, sőt, még azt is elhatároztam, hogy ezután majd minden nap gyalog jövök ki és megyek haza a folyótól. Azzal viszont nem számoltam, hogy ez ilyen messze van a belvárostól.

A telefonom órája szerint még fél órája sincs, hogy elindultam, de már teljesen átfagytam. A vállam majd leszakad a táskám és a korcsolyám súlya alatt, a bokám elviselhetetlenül fáj és az eső is eleredt. Igen az eső, még csak véletlenül sem a hó, hiszen Oroszországban miért is esne a hó ősszel, nem? Mintha még a természet is direkt keresztbe akarna tenni nekem...

Újabb fél óra elteltével lerogytam egy útmenti fa tövébe. A belváros még mindig szörnyen távolinak tűnt, én pedig már nem éreztem magamban elég erőt az utam folytatásához. Sőt, semmihez sem. Másra sem vágytam, minthogy eltűnjek, örökre. Hogy csak úgy kitörlődjek az emberek emlékezetéből, hogy azok boldogan élhessék tovább az életüket nélkülem. Mert ez az élet már túl sok nekem, nem bírom tovább. Annyira egyszerű lenne minden, ha meg sem születtem volna. Vagy ha nem egy olyan családba születek, mint amilyenben világra jöttem.

Anyukám híres balerina volt, apa pedig szintén műkorcsolyázott. Miután egymásba szerettek, anya is csatlakozott apához és párban korcsolyáztak tovább. Szörnyen sikeresek voltak, rengeteg világbajnokságon részt vettek, sőt, a legtöbbet meg is nyerték. Aztán hiba csúszott a rendszerbe és teljesen váratlanul megfogantam.

Eleinte anya abortálni akart, de nem volt hozzá elég bátorsága, és végül, mire elhatározásra jutott, már késő volt. A terhessége az újságírók fülébe is eljutott és apa csak a magazinok címlapjáról tudta meg az egész terhességet. Elvileg szörnyen mérges lett emiatt, amikor pedig anya azt is elmondta, hogy abortálni akart, végképp betelt nála a pohár és elhagyta anyát.

Legalábbis az egyik verzió szerint. Anya nekem ezt másképp mesélte, ő azt mondta, hogy apa azért hagyott el minket, mert nem bírta elviselni a tudatot, hogy egy elvetethetetlen magzat miatt ért véget a karrierjük. Elvileg még meg is verte anyát, hogy elvetéljen, de én még így is életben maradtam.

Ezután anya tényleg mindent megtett, hogy megöljön, de sehogy sem sikerült ez neki. Miután megszülettem, démonként tekintett rám. Szerinte csak egy vér-, életerő- és boldogságszívó lény vagyok, aki csak az életek megkeserítéséhez ért. De mindezek ellenére mégis felnevelt. Azt akarta, hogy a helyükbe lépjek, mint profi műkorcsolyázó és tovább vigyem a családom hírnevét – ami apa eltűnésével teljesen a homályba veszett.

Én igyekeztem, mindent megtettem, hogy tökéletes legyek, de a képességeim ötéves koromban még közel sem voltak megfelelőek. Mégis indítottak egy versenyen, amit el is vesztettem. Anya nagyon mérges volt rám, még a szokásosnál is jobban megvert és végül kocsiba ültünk, majd kirakott egy hatalmas szürke épület előtt és elhajtott.

Csak pár óra múlva jött ki értem egy nevelőnő és mondta el nekem, hogy árvaházba kerültem. Viszont ott sem maradtam túl sokáig. Az a két hét, amit ott töltöttem, ráébresztett arra, hogy én eddig burokban éltem. Azt hittem, hogy a régi életemnél rosszabb nem jutott senkinek sem, de erre minden rácáfolt az árvaházban. Megtanultam becsülni az ételt, a meleg ruhát és az életemet.

Majd jött egy kalapos férfi, aki azt mondta, hogy ő apukám egy ismerőse és befogadott. Hazavitt magával és gondoskodott rólam. Miután kicsit rendbe szedett, iskolába járatott és újra elkezdett edzeni. Pár hónappal később már úgy tekintettem rá, mintha ő lenne a saját apám.

Pedig régen, amikor apáról álmodoztam, kicsit sem olyannak képzeltem el őt, mint amilyen a kalapos férfi volt. Soha nem hittem volna, hogy egy hirtelen haragú, rémesen szigorú és szabálymániás férfit szerethetek apámként. Márpedig Yakov edző régen bizony nagyon is ilyen volt.

Csak pár évvel később lágyult meg egy kicsit és mondta el, hogy csak azért volt ilyen, mert elvált a feleségétől. Viszont, amikor apáról kérdeztem őt, nem mondott nekem semmit. Csak miután újra versenyezni kezdtem – immár sikeresebben – derült ki az egyik újságcikkből, hogy valószínűleg életét vesztette egy tömegbalesetben. De Yakov, igaz, a maga morcos medve stílusában, de mindig mellettem volt.

Hosszas merengésemből az ágak recsegése zökkentett ki. Valaki, vagy valami a mögöttem lévő erdőben járkált. Igaz az előbb még meg akartam halni – vagy legalább is eltűnni – de kicsit sem vágytam arra, hogy a kiéhezett vadak martalékává válljak. Az előttem levő úton már órák óta nem láttam egy járművet sem, a lábaim pedig már használhatatlanok voltak. Túl késő van még ahhoz is, hogy taxit hívjak, hiszen a telefonom szerint már éjfél is elmúlt.

Jobb ötletem nem lévén Yakov számát tárcsáztam, remélve, hogy mint mindig, most is kihúz a pácból. A mobil kicseng egyszer, kétszer... Nem veszi fel, újrahívás...

- Khm..... – hallom meg szeretett öregem hangját a vonal túlfeléről.
- Yakov, öhm... - hirtelen elbizonytalanodtam, hogy mit is mondjak, hogy ne sokkoljam le túlságosan – Victor vagyok...
- Mondjad már, mit akarsz Vitya, nem érek rá egész éjjel. Ajánlom, hogy valami nagyon fontos dologról legyen szó, ha már felébresztettél hajnalok hajnalán...
- Azt hiszem, hogy itt ragadtam a folyó melletti főút mellett, el tudnál értem jönni?

Ezután hangosan fújtatott, majd dühöngött egy sort, de végül lezárt a beszélgetést egy „ezért még számolunk"-kal. Negyed óra múlva azonban meg is állt előttem az általam már jól ismert fekete kocsival. Kicsit haragos képpel pattant ki, viszont, amikor meglátta, milyen állapotban vagyok, tekintete átváltott aggódóba és besegített az autóba. Amint megéreztem a meleget, elaludtam.

Arra keltem, hogy az edző – ő kérte, hogy így hívjam és ne pedig apának – gyengéden rázogatja a vállamat. Kissé nyűgösen keltem fel és vánszorogtam be az öreg házába. Bár nem mutattam, de rettentően hálás voltam neki, hogy nem hagyott magamra ilyen állapotban. Hirtelen ötlettől vezérelve elé álltam és karjaimat szorosan köré fontam. Testtartásából éreztem, hogy ezzel megleptem őt, de nem mondott semmit, csak némán viszonozta az ölelésemet, ami miatt csak még hálásabb voltam, még halkan el is sírtam magam.

Végül a kandalló előtti fotelben ülve, egy vastag pokrócba burkolódzva, forró teával a kezemben elmondtam minden Yakovnak. Hogy segíteni szeretnék Yuurinak, de nem tudok, hogy tökéletes akarok lenni újra, hogy sokak szerint kiöregedő félben vagyok, hogy nem tudok semmit se úgy csinálni, ahogy szeretnék. Szóval tényleg elmondtam neki mindent, ami az elmúlt hetekben történt velem – kivéve a diétámat, mert azt már én is túl betegnek éreztem – ő pedig készséggel végighallgatott.

Elmondta, hogy ő is úgy érezte, hogy valami nincs rendben velem mostanság, és hogy ő hívta Oroszországba Christ, hogy támaszt nyújtson nekem. Azt is elmondta, hogy rá mindig számíthatok és szeretné, ha ezek után is minden gondomat megosztanám vele. Illetve ráébresztett még egy fontos dologra is, hogy nem kell tökéletesnek lennem. Eddig csak arra törekedtem, hogy megfeleljek az elvárásoknak, és mindig meglepjem a közönségemet, azonban ehhez nem kell mindig tökéletesnek lennem. Hiszen az emberek akkor a legboldogabbak, ha a példaképeik is olyanok, mint ők maguk, emberiek.

És egy ember sem lehet tökéletes.