Born to make history? (Victuuri)

29.

Victor

Hiába terveztem el mindent nagyon gondosan a vallomásomhoz, mégis nagyon nehéz volt belekezdeni és újra teljesen kitárulkoznom előtte. De miután belekezdtem, ez a feszültség elkezdett feloldódni és egy idő után már csak ömlöttek belőlem a szavak. Felfedtem neki újból a teljes valómat, beavattam minden kis bugyuta és véresen komoly gondolatomba, mindenbe, amin az utóbbi időben átmentem. Beszéltem arról, hogy hogyan láttam az elmúlt másfél évben a kapcsolatunkat, miben érzem magam hibásnak, min szeretnék javítani, ha mellettem marad, min mentem keresztül a visszatérésem bejelentése óta, a folyamatos negatív gondolataimról, amiket a környezetemre is kivetítettem, a megfelelési kényszeremről, a sérülésemről, a terápiáról... egyszóval mindenről is, ami az utóbbi időben foglalkoztatott. És mindeközben teljesen átadtam magam az érzéseimnek, volt, ahol bekönnyezett a szemem, ahol elcsuklott a hangom, ahol kényszeredetten felnevettem, egy igazi érzelmi hullámvasúton mentem keresztül a vallomásom közben, a tér és az idő megszűnt körülöttem és arra sem emlékszem, hogy melyik résznél fogta meg Yuuri a kezemet, mikor kezdett el ő is könnyezni vagy hogy hogyan került a karjaim közé. Mióta belépett az ajtón, csak az járt a fejemben, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy visszajött hozzám és adott egy esélyt, hogy tisztázzuk a dolgokat.

Egy szoros ölelésben összeforrva ültünk perceken, talán órákon keresztül is és csak élveztük egymás közelségét, majd ő egy kicsit bátortalanul elhúzódott tőlem, hogy a szemeimbe nézhessen és kiöntötte nekem a lelkét. És miután túl voltunk a nehezén csak élveztük egymás társaságát és nehezen visszaszerzett közelségét édes kis semmiségekről beszélgetve, viccelődve és gyönyörűbbnél gyönyörűbb ígéretek téve arra, hogy mostantól nem hagyjuk, hogy bármi is közénk állhasson. Csak átadtuk magunkat az érzéseknek és hagytuk, hogy újra és újra összeforrjon a testünk és a lelkünk, majd egymás karjai között nyomott el minket az álom.

Másnap arra ébredtem, hogy Yuuri leheletkönnyű puszikkal lepte be a nyakamat és a kulcscsontomat, olyan volt, mint egy valóra vált álom, éppen ezért ki se szerettem volna nyitni a szemem, és csak alvást színlelve élveztem a kényeztetését. Egy idő után azonban muszáj voltam elkuncogni magam, mert a nyakamnak ahhoz a részéhez ért, aminél csikis vagyok, így rögtön le is buktam.

- Tudtam ám, hogy nem alszol, már percek óta megváltozott a légzésed – mondta mosolyogva Yuuri, mégis kissé vádló pillantást vetve rám.

- Talán baj, hogy ki akartam élvezni ezt a csodás pillanatot?

- Ilyet nem mondtam- szusszantott, majd a mellkasomra hajtotta a fejét.

Mosolyogva megsimogattam a haját, adtam a puszit a feje búbjára és hosszan magamba szívtam az illatát, miközben próbáltam még szorosabban magamhoz ölelni. El se hiszem, hogy ez lett a vége ennek az egész szünet dolognak, rémesen féltem attól, hogy csak még messzebb kerülünk egymástól és csak szakítani fog hazajönni, már ha egyáltalán visszajön hozzám. Ez maga a megtestesült álom most számomra.

- Mit szeretnél ma csinálni? – kérdeztem pár perc után.

- Csak így akarok maradni... - motyogta – mondjuk úgy örökre...

- Az nekem is tetszene, de mintha a pocid mást szeretne – mondtam kuncogva, hiszen elég hangosan korgott a hasa.

- Csak ő is örül, hogy veled lehet és így fejezi ki magát – suttogta, miközben még szorosabban a mellkasomba fúrta az arcát, de tudtam, hogy elpirult.

- Nekem viszont szükségem lenne valami tápanyagra a tegnap este után. Bár a tészta már biztos megromlott, hiszen az asztalon maradt...

- Sajnálom, hogy nem tudtam megkóstolni, de ha te csináltad, akkor biztos finom lett – majd hirtelen felült és boci szemekkel nézett rám – Viszont minden rosszban van valami jó, így legalább rendelhetünk katsudont!

Aranyosságán nem bírtam nem elkuncogni magam, de már nyúltam is a telefonomért, hogy teljesíthessem a kívánságát. Gyorsan kerestem egy hozzánk közel lévő japán éttermet és elkezdtem összeírni a rendelésünket és a kedvesem kérésére természetesen desszertet is rendeltem. Majd nagy nehezen felkeltünk és közösen elvégeztük a reggeli rutinunkat a fürdőben, majd én rendbe szedtem a konyhát, Yuuri pedig eközben elkezdett kipakolni a bőröndjéből.
Két szabadnapot engedélyeztem magamnak az edzések terén és megkértem mindenkit, hogy ezalatt, ha nem muszáj, akkor ne keressenek, mert csak Yuurival szeretnék lenni, ha sikerül megbeszélni a dolgokat, akkor azért, ha nem, akkor pedig, hogy ezt feldolgozhassam. Bár az utóbbi esetben valószínűleg úgyis felhívtam volna Yakovot vagy Christ.

Miután megérkezett a rendelésünk, jóízűen elfogyasztottuk az ebédet, majd összebújva beszélgettünk és pihentünk egy kicsit. Ezután felvetettem, hogy menjünk el sétálni, hiszen úgyis gyönyörű időnk van, bár azt nem állíthatom, hogy ezzel kapcsolatban ne lettek volna hátsó szándékaim. Miután Yuuri rábólintott a kiruccanásra, összekészítettem egy kis harapnivalót, elpakoltam a korcsolyáinkat, majd indulhattunk is. A Reka Oktha nevű folyócska holtágához mentünk, mivel már régen voltam ott és reményeim szerint ott kettesben lehetünk egy kicsit.

Az egész utat végig beszélgettük – természetesen álruhában használva a tömegközlekedést – és iszonyatosan felemelő érzés volt az, hogy végre nem egyedül vagyok az önmarcangoló gondolataimmal összezárva és nem azért megyek a „titkos kis helyemre", hogy meneküljek a valóság elől. Mikor odaértünk, kicsit korcsolyáztunk, bár eleinte nagyon nehezen vettem rá Yuurit erre, mert nem szerette volna, hogy a kelleténél jobban terheljem a bokámat, de miután szigorúan megígértette velem, hogy nem ugrálok és nem csinálok semmi veszélyeset utána már kéz a kézben siklottunk a jégen. Miután elfáradtunk, leültünk a parton egy padra és előpakoltam az otthon elcsomagolt ételeket, amikből a párom azonnal mosolyogva lakmározni kezdett, ilyenkor mindig úgy néz ki, mint egy aranyos mókus. Az étkezés után visszatettem az immár üres dobozokat a táskámba, majd megfogtam Yuuri kezét és mélyen a szemébe néztem.

- Tudod, ezt a helyet Málta után fedeztem fel, amikor már be volt jelentve a visszatérésem, de nem tudtam hol edzeni, mert mindenhol elutasítottak. Iszonyatosan magam alatt voltam az apukáddal történtek miatt is, mert segíteni szerettem volna és melletted lenni, de a kötelességem miatt ezt nem tehettem meg. És ez annyira megrázott, hogy elkezdtem kételkedni saját magamban is, hiszen az volt a fejemben, hogyha tényleg az az odaadó szerető vagyok, akinek hittem magam, akkor nem lettem volna itt. Nem sírtam volna át az éjszakákat és nem hajszoltam volna magam végkimerülésig, hogy legalább profi korcsolyázóként megfeleljek saját magamnak és másoknak is, ha már a szerelmedként elbuktam. Talán, amikor először itt voltam, akkor szippantott magába igazán az a negatív örvény, amiben később aztán el is merültem. De azzal, hogy ma elhozhattalak ide, lehetőségem nyílt arra, hogy ezeket maróan fájó emlékeket felülírhassam és egy igazán kellemes randevút tölthessek el itt veled, amiért iszonyatosan hálás vagyok. Tudod Yuuri, már másfél évvel ezelőtt megfogalmazódott bennem az a gondolat, hogy soha többé nem szeretnélek elveszíteni, minden egyes napot melletted szeretnék kezdeni és melletted szeretném álomra hajtani a fejem. Lehet, hogy ez nagyon önzőn hangzik, de minden egyes pillanatot veled, melletted szeretnék átélni. És ez az érzés, történt a múltban bármi is, nem változott meg bennem, csak erősödött bennem. Egy ideje már csak a megfelelő pillanatra vártam, de az talán soha nem jön el vagy veled épp minden pillanat az, csak nem vettem sokszor észre ezt. Pedig az, hogy téged szerethetlek és hogy te viszontszeretsz, az a legcsodálatosabb dolog, ami valaha is történt velem. Sokáig hagytam, hogy a félelmeim irányítsanak engem és hogy beárnyékolják azt a fényt, amit a szerelmünk nyújt számomra, de küzdöttem és ezután is küzdeni fogok érted és értünk! Szeretném, ha nem lenne több titok közöttünk és minden akadályon egymást támogatva juthatnánk át a jövőben, hiszen így vagyunk a legerősebbek. Katsuki Yuuri, megtisztelnél azzal, hogy a férjem leszel?

A monológom végét már féltérdre ereszkedve mondtam, miközben elővettem a zsebembe tett bársony gyűrűsdobozt, amit Málta óta mindenhova hurcolok magammal. Yuuri kissé elpirulva állt előttem teljesen lefagyva pár pillanatig, majd mire felfogta, hogy mit is kérdeztem az imént, megeredtek a könnyei és térdre borult, hogy szorosan átölelhessen.

- Igen, igen és ezerszer is igen! – mondta határozottan, majd az ujjára húztam a gyűrűt és talán az eddigi életem legcsodálatosabb csókjával ajándékozott meg engem.