Born to make history? (Victuuri)

10.

Yuuri

Tegnap végül sikerült rávennem magam arra, hogy beszéljek Phichittel. A viszonylag meleg őszi idő ellenére egy hatalmas téli kabátban mentem, szájmaszkkal az arcomon, hogy ne ismerjenek fel. Egy hangulatos kis kávézóban találkoztunk és legjobb barátom szinte rögtön kiszúrta, hogy valami nincs rendben velem. Egy öleléssel akart köszönteni, hiszen nálunk ez már szokássá vált, de én iszonyodtam a fizikai érintésektől, ezért inkább azt mondtam, hogy beteg vagyok és nem akarom megfertőzni. (Ami mondjuk részben igaz is.)

Miután leültünk, végig mértem Phichitet, és mint mindig, most is csodálatosan nézett ki. Vékony volt. a kissé barna bőre sokkal egészségesebbnek nézett ki, mint az enyém, látszott rajta, hogy sokat edzett és majd kicsattant a boldogságtól. Majd a szemem a hájas combjaimra tévedt és annyira elszégyelltem magam, hogy már barátom szemébe se mertem nézni.
Először elmesélte, hogy mi minden történt vele az elmúlt időszakban, viszont amikor rám került volna a sor, hirtelen lefagytam. El akartam mondani neki az igazat, mert úgy éreztem, hogyha ezt nem teszem meg, akkor még inkább fájni fog nekem, meg hát mégiscsak ő a legjobb barátom, megérdemelné, hogy tudja, de nem ment. Undorodtam attól, hogy talán ő is undorral fog gondolni rám, ha elmondom neki.

Bizonyára barátom is észrevette, hogy nem igazán állok a helyzet magaslatán és eléggé le is sápadhattam, ezért rendelt mindkettőnknek még egy kávét és sütit. Azonban a hatalmas szelet csokitorta látványára hányingerem lett és egy „mindjárt jövök" elmormolása után kirohantam a mosdóba. Bezárkóztam az ajtótól legtávolabb eső fülkébe és úgy éreztem, hogy most meg kellene hánytatnom magam, hiszen az előbb elfogyasztott kávémba véletlenül cukor is került. Miután kész lettem vele, nem volt már erőm visszamenni.
Phichit azonban hamarosan utánam jött, ezért kénytelen voltam kinyitni a fülkét és lassan elvánszorogni a csapokhoz, hogy megmossam az arcom.

- Yuuri, jól vagy? – kérdezte aggódva a barátom, mire én csak megráztam a fejem.
- Ne kísérjelek inkább haza? Nagyon sápadt vagy...
- Ne, kérlek, csak azt ne! Jól vagyok, nincs semmi bajom, csak kell egy kis levegő... Kérlek, had ne kelljen hazamennem... - a végére már szinte könyörögtem és talán ezzel el is árultam magam.

Phichit gyorsan kifizette a sütiket és az italokat, majd elindultunk egy közeli parkba, ahol levegőzhetek és el is mondhatom neki az igazat. Azonban miután helyet foglaltunk egy üres padon, megint nem tudtam megszólalni, nem éreztem még magam késznek a feladatra. Barátom nyugtatólag át akarta karolni a vállam, viszont amikor felemelte a kezét, én reflexből távolabb húzódtam, összegömbölyödtem és szinte már könnyezve hajtogattam, hogy „ne bánts".
Phichit teljesen lesokkolódott, látszott rajta, hogy nagyon megleptem őt ezzel a tettemmel, én pedig nagyon elszégyelltem magam, hogy ennyire túlreagáltam egy kis mozdulatot.

- Ne haragudj... Én csak, nem tudom, miért csináltam – hazudtam neki lehajtott fejjel.
- Yuuri, téged bántanak? – kérdezte elkerekedett szemekkel, mire én ránéztem és szép lassan elmondtam neki mindent.
Ő csak elképedve hallgatta az egészet, végül pedig megkért rá, hogy inkább menjek vele Thaiföldre és soha többé ne menjek haza. Én azonban ragaszkodni akartam ahhoz az elképzelésemhez, hogy anyával maradok és inkább elmondom neki is, hogy kirakja Gyouseit és újra minden a régi legyen. Végül abban állapodtam meg Phichittel, hogy hazamegyek, de ha még egyszer bánt, akkor azonnal szólok neki és költözök hozzá. A beszélgetés végén barátom újra megpróbálkozott egy öleléssel, amit már hagytam neki. Továbbra sem esett jól, hogy fizikailag érintkeznem kell bárkivel is, de úgy gondoltam, hogy ennyit meg kell adnom neki, miután végighallgatott.

Viszont aznap este semmi sem úgy történt, ahogy elterveztem. Remegő tagokkal nyitottam ki az ajtót otthon és rögtön anya szobája felé kezdtem el futni. Az ajtó előtt azonban megtorpantam, ugyanis kéjes nyögések szűrődtek ki a szobából. Felrohantam a padlásra (mert az volt a legtávolabb eső hely) és egy régi pokróccal a kezemben bevackoltam magam az egyik sarokba. Valami metált hallgatva kezdtem el ismét könnyezni, habár legszívesebben ordítottam volna.

Pár órával később újra kimerészkedtem és lementem a konyhába, hátha ott találom édesanyámat. Igazam lett, azonban Gyousei is vele volt, úgyhogy megkértem anyát, hogy hadd beszéljünk négyszemközt. A szobámba mentünk, majd neki is elmondtam, amit ma Phichitnek, de ő nem hitt nekem. Teljesen kikelt magából és az edzőt védte foggal, körömmel. Még azt is megkérdőjelezte, hogy egyáltalán a fia vagyok- e, ha ilyeneket merek feltételezni az ő jövendőbelijéről. És ő is kimondta, amit már szinte mindenki más is, hogy ocsmány és undorító kis féreg vagyok.

Az ő szavai fájtak a legjobban, nem tudtam elhinni, hogy tényleg ilyen dolgokat feltételez rólam. Miután kiviharzott a szobámból sírva kezdtem el összeszedni a fontosabb cuccaimat és belerakni egy nagyobb sporttáskába. Azonban ennyi még nem volt elég, nem sokkal ezek után még Gyousei is bejött a szobámba és megerőszakolt. Újra.
Miután jól meg is vert, mondván, hogy megpróbáltam beköpni őt, a fürdőig is alig volt erőm elvánszorogni. Ott beültem egy kádnyi hideg vízbe és eszeveszetten próbáltam levakarni magamról a nevelőapám mocskát. Nagyjából egy órát töltöttem a jéghideg vízben, majd a pengémet magamhoz véve pár nyugtató vágást ejtettem a karjaimon lévő üres bőrfelületekre.

Befejeztem a pakolást és szóltam Phichitnek is, hogy remélem még itt van valahol a városban, mert szükségem van rá. Ő azonban már félúton volt a reptérre, de persze rögtön megígérte, hogy visszafordul, csak az még egy-másfél óra, mire ide is ér. Addig átszenvedtem magam abba a parkba, ahol a délelőtt folyamán beszélgettünk és lefeküdtem az üres padok egyikére. Mint mindig, ha el akarok menekülni a valóság elől, bedugtam a fülesemet és max hangerőn bömböltetni kezdtem a zenét.
Megfordult a fejemben, hogy írnom kellene Victornak, hiszen pár napja már nem adtam neki életjelet magamról, de nem akartam neki is hazudni, ezért inkább elvetettem az ötletet. Már teljesen átfagytam, mire Phichit odaért. Felkapta a vállára a cuccaimat, majd engem is betámogatott a park bejáratánál várakozó kocsiba. Először azt hittem, hogy egy taxiban ülök, de aztán megszólalt a sofőr és felismertem, hogy Celestino az. Szerencsére az út csöndesen telt, senki nem kérdezősködött, Phichit végi mellettem volt és még egy nagy pokrócot is rám terített.

Másnap este már barátom lakásán voltunk, ami hasonlóan volt berendezve, mint a régi kollégiumi szobánk. Még hörcsögei is a számítógépe melletti asztalon voltak egy ketrecben, pont, mint régen.
Nem tudom, hogy az ismerős környezet vagy a barátom jelenléte miatt, de hamar álomba szenderültem a kihúzhatós kanapén. Ez volt a második olyan nap apa halála óta, hogy rémálmok nélkül tudtam aludni. 

Sziasztok! Végre itt az új rész, ahogy ígértem. Hogy tetszik nektek idáig a történet? 💞