Born to make history? (Victuuri)

20. (különkiadás II.)

Otabek

Szóval most mesélnem kellene magamról? Hát, nincs sok minden, amit mondhatnék... átlagos életem volt. Jó, ez mondjuk nem teljesen igaz. Kezdjük a dolgokat a legelején. A családom Karagandi legrégibb és leggazdagabb családjai közé tartozik, ezért mindig is nagy figyelmet fordítottak arra, hogy mit és hogyan csinálunk. Apám volt az, aki ennyire megszállottja volt ennek a családi hírnévnek, sőt, azt állította, hogy az egykori kazah király leszármazottjai vagyunk. Egy hatalmas villában éltünk anyukámmal, apámmal, a bátyámmal és a húgommal, meg persze a népes személyzettel.

Hárman voltunk testvérek. A bátyám, Karim mindig mindenben jobb volt nálam, ő volt a szüleink kedvence. Most bankárként dolgozik a családi vállalkozásunkban. A húgommal, Dinarával mindig is úgy bántak, mint egy született hercegnővel és ez szerintem azóta sem változott. Karimmal sosem volt túl jó a kapcsolatunk, idegesített, hogy mindenben sikeresebb volt, mint én és ezt nem győzte az orrom alá dörgölni. A húgommal való kapcsolatom elég változó volt, volt, amikor nagyon jól kijöttünk egymással és szétválaszthatatlanok voltunk, de sokszor össze is kaptunk, szinte mindenen képesek voltunk veszekedni és ha úgy tartotta kedvünk, kész csatatérré változtattuk a villát.

Én, mint középső gyerek, eléggé el voltam hanyagolva. Persze, tőlem is el volt várva, hogy minimum úgy teljesítsek, mint a bátyám, de erre soha nem voltam képes. Egyszerűen nem motivált semmi azon kívül, hogy vágytam az elismerésre, és a szüleink büszke pillantásaira. De ez közel sem volt elég.

Gyerekkoromban, mikor egyszer egyedül maradtam otthon, láttam a tévében egy közvetítést az orosz jégkorcsolya versenyről és teljesen lenyűgözött ez a sport. Az, ahogy ki lehet fejezni az érzelmeket a jégen és megfogadtam, hogy én is ezt szeretném csinálni. Persze a szüleim nem nézték túl jó szemmel, hogy ilyen lányos sportot szeretnék űzni és rengeteget kiabáltak velem emiatt. Én viszont nem adtam fel, az iskolában is eltűrtem a folyamatos csúfolást és buzizást és aztán egyre sikeresebb lettem.

Sorra nyertem meg a helyi versenyeket, de nem tudtam elérni a nemzetközi szintet. Közel sem tudtam olyan jól korcsolyázni, mint szerettem volna. Csak bizonyos ugrásokat és formációkat tudtam megcsinálni, de ezeket igyekeztem maximálisan kivitelezni. Tizenkét éves koromra országos bajnokságot nyertem és ennyi már elég volt ahhoz, hogy a szüleim végre rám is büszkék legyenek.

Tizenhárom éves voltam, amikor egy edzőtáborba mentem Oroszországba, ahol sok minden megváltozott. Nálam sokkal fiatalabbakkal is együtt edzettem, mert nem voltam azon a szinten, mint az én korosztályom. Rájöttem, hogy bár otthon az egyik legjobb vagyok, ez nemzetközi szinten még közel sem elég. Minden nap keményen edzettem és minden este, takarodó után visszaosontam a jégcsarnokba, hogy gyakoroljak. Egyik este azonban valaki hamarabb odaért a pályára, mint én. Az egész csarnok fényben úszott és a jégen egy apró fiú korcsolyázott. Elképesztő mozdulatai voltak, minden ugrása hajszálpontosan sikerült, egyszerűen tökéletes gyakorlata volt. Én csak ledermedve álltam a lelátó tetején és figyeltem őt. Amikor vége lett a zenének kezét felemelve, elszántan nézett a mennyezet felé. Bár a gyakorlata elég intenzív volt, ő mégsem tartott szünetet, előről kezdte az egészet, azonban az utolsó kombinációjába beletett egy négszeres ugrást is. Ez nem volt teljesen tökéletes, de teljesen hihetetlen volt, ahogy kivitelezte, ráadásul ilyen fiatalon. A program végeztével ezúttal viszont nem felfelé, hanem egyenesen rám nézett.

- Te meg mit bámészkodsz? Ilyenkor nem kellene itt lenned, sőt, egyáltalán mégis ki a franc vagy te, hogy csak így idejössz?! – ordította pár másodpercnyi hatásszünet után.

Teljesen lenyűgözött ez a fiú... A gyakorlata során olyan volt, mint egy angyal, de amint kinyitotta a száját átváltozott egy agresszív kistigrissé. Végül abbahagytam a bámészkodást és összeszedve magamat elindultam lefelé a lelátóról.

- Tudtommal neked sem kellene itt lenned ilyenkor... Sem pedig ilyen formációkat gyakorolnod ennyi idősen... - mondtam teljesen nyugodt hangszínen, majd az első sorhoz érve lepakoltam a táskámat és elkezdtem átvenni a korcsolyámat.

- Ehhez neked semmi közöd nincs, azt csinálok, amit akarok! Én pedig meg akarom nyerni a Grand Prixet! – csattant fel – És te meg most mégis mit csinálsz? Talán versenyre akarsz hívni engem? Jól van, győzzön a jobbik!

- Hát jól van, ha ezt akarod... Én tulajdonképpen csak gyakorolni jöttem, de végülis miért ne? – mondtam még mindig higgadtan.

Bár tudtam, hogy a szőke hajú fiú sokkal jobb nálam, mégis belementem a dologba. És tényleg beleadtam mindent, de csúfos vereséget szenvedtem, amin persze ő jót mulatott... Végül pár sértegetés után megpróbáltam én is egy négyszerest, de ugrás közben elvesztettem az egyensúlyomat és nem megfelelően értem jeget. Ennek az lett a következménye, hogy egy hatalmasat estem és emiatt megrepedt a bokám. Bár akkor játszottam az erőset, nagyon is fájt és ez már a másnapi teljesítményemben is megmutatkozott. Végül az edző küldött haza, mert szerinte nem vettem elég komolyan a korcsolyázást. A szőke hajú fiút utána évekig nem láttam, de azóta is felbukkan álmaimban az angyalokat megszégyenítő korcsolyázásával, a katonákra emlékeztető szemeivel és küzdőszellemével.

Az edzőtábor után eléggé elkeseredtem, főleg miután megnézettem a bokámat és az orvos azt mondta, hogy nem sok esélyt lát arra, hogy ezzel folytathatom a korcsolyázást.
Ezután teljesen összeomlottam és lemondtam arról, hogy valaha is ténylegesen jó korcsolyázó lehetek. Nem jártam több edzésre, helyette elkezdtem karatézni és a tanulmányaimra összpontosítani, viszont maradt bennem egy kitöltetlen űr, hiányzott az a szabadság és élmény, amit csak a korcsolyázás tudott megadni nekem. Arra, hogy abbahagytam a korcsolyázást, természetesen a sajtó is felfigyelt és folyamat magamon éreztem a csalódott tekinteteket az utcán és az iskolában is. Az emberek elkezdtek összesúgni a hátam mögött és ujjal mutogattak rám, csak mert országos bajnok létemre feladtam az álmom.

Ennél már csak a szüleim csalódottsága fájt jobban, apa ugyan helyeselte, hogy abbahagytam a korcsolyázást, de anya hónapokig hozzám se szólt. Ezt pedig még tetézte az is, hogy tizenöt éves koromban rájöttem arra, hogy a saját nememhez vonzódom. Tudtam, hogy a szüleim mit szóltak volna hozzá, amint csak erre gondoltam, hallottam anya zokogását és apám ordibálását a fülemben, láttam a bátyám undorodó pillantásait. Így hát teljesen szükségtelennek éreztem elmondani nekik. Egyik este azonban megláttak, amint az akkori barátom hazakísért és a ház előtt megcsókolt. Pontosan az történt, amire számítottam, kitagadtak.

Még mindig tisztán emlékszem, ahogy tizenöt évesen egy bőrönddel és a hátizsákommal, összeverve és összetörve próbáltam minél messzebb kerülni attól a helytől, amit egykor az otthonomnak neveztem. Végül a barátom családja fogadott be, az iskola mellett dolgozni kezdtem, majd megpályáztam egy külföldi ösztöndíjat. Ennek köszönhetően kerültem a következő évben az Egyesült Államokba, ahol egy kollégiumban éltem. Pár akkori barátom unszolására és a bennem lévő űr kitöltése érdekében újrakezdtem a korcsolyázást. Gyorsan belelendültem és volt olyan pillanat, amikor tényleg felülmúltam a korábbi önmagamat. A bokámmal néha voltak problémák, ugyanis még karatézás közben eltörtem és nem teljesen tökéletesen fort össze. Végül az államokban fejeztem be a középiskolát, rengeteg új embert ismertem meg. De mégsem éreztem úgy, hogy megtaláltam volna önmagamat. Elvégeztem egy egyéves haditengerészeti képzést, majd zenét kezdtem el tanulni egy los angelesi egyetemen, de végül azt is otthagytam. Átköltöztem Kanadába, mert egy ottani egyetem a múltbéli korcsolyázásomra tekintettel ajánlott nekem egy ösztöndíjat. Fél évig éltem Montreálban és egyszerűen imádtam, de hiányzott az, aki régen voltam. Emiatt döntöttem végül úgy, hogy visszaköltözök Kazahsztánba és tovább építem a korcsolyázó karrieremet. A külföldön töltött éveimre keserédesen gondolok vissza, de ezek nélkül nem lehettem volna azzá, akivé lettem.