Born to make history? (Victuuri)

1.

Victor

Mivel hamarosan fél hét, ezért gyorsan nekiállok teát főzni. Igen, jól olvastátok, TEÁT. Régen minden reggelemet minimum három adag kávéval kezdtem, anélkül sokszor még csak az ágyból sem voltam hajlandó kikelni. Viszont tavaly, mikor ideiglenesen Japánba költöztem, rájöttem, hogy tök fölösleges ez az egész, így hát, mondhatni le is szoktam róla. Jó, nyilván ebben az is nagy szerepet játszott, hogy Yuuriéknál pocsék kávét készítettek – már bocsánat, de ez az igazság. Szóval azóta csak zöld teát iszok reggelente és ez mindig segít. Habár eszembe jut róla a Japánban töltött felejthetetlen egy évem és Yuuri is.

Sajnos a fiúval időközben szétváltak az útjaink. A Grand Prix döntő után közösen elutaztunk Máltára ünnepelni, habár én erre az útra mást is terveztem. Meg akartam kérni Yuuri kezét. Talán ez kicsit hirtelen döntés volt részemről, hiszen csak egy éve ismertük akkor egymást, de mégis, annyira szívemhez nőtt a japán fiú. Már a napjaimat sem tudtam nélküle elképzelni, olyan érzésem volt, ha nem volt mellettem, mintha megvonták volna tőlem az oxigént. Viszont a máltai út enyhén szólva is katasztrofálisra sikeredett. Nem elég, hogy szinte végig szakadt az eső, elrontva a hangulatot, de közben Yuuri kapott egy telefonhívást, amiben közölték vele, hogy az édesapja szívinfarktust kapott és meghalt. Viszont a rossz idő miatt nem indultak se hajók se repülők a szigetről, ezért a temetést is lekéstük. Az pedig már csak hab volt a tortán, hogy a páromat vissza sem kísérhettem Japánba, mert azonnali hatállyal Szentpétervárra rendeltek a szerződésem miatt. Így hát a nagy tervem dugába dőlt.

Azóta pedig alkalmam se volt rá, hogy megtegyem a dolgot. Gondolom mondanom sem kell, hogy amint aláírtam azt a nyavalyás szerződést, megállás nélkül edzéseim vannak, hiszen vissza kell kapnom a régi formámat és már ebben az egy kihagyott évben is rengeteget felejtettem, rontottam. Csak nagyon ritkán adódik egy-egy szabad hétvégém, amikor meglátogathatnám Yuurit, de ilyenkor meg általában ő nem ér rá. De most hétvégén majd végre élőben is láthatom őt, nem csak skypeon, ahogy eddig értekeztünk. Habár még csak szerda van, de már majd kiugrok a bőrömből arra a gondolatra, hogy végre újra a karjaim közé zárhatom vékony kis testét.

Nagyon kíváncsi vagyok rá, hogy hogy van és szeretnék neki mindenben segíteni, amiben csak tudok. Na jó, ez még tőlem is nagyon nyálas volt. A lényeg viszont tényleg az, hogy fogalmam sincs róla, mi lehetett vele ebben az elmúlt két hónapban. Igaz, minden nap legalább egyszer videochatelünk, de az azért mégsem ugyan az, sőt. Nagyon aggódom érte, hiszen nagyon hirtelen veszítette el az édesapját és félek, hogy emiatt még a szokásosnál is jobban magába fordult. Ezt meg skypeon keresztül azért mégsem tudom megállapítani.

Minden nap reggel hétkor hívom fel, mivel nekem csak nyolcra kell beérnem, neki meg ilyenkor van ebédszünete. Azért ez az időeltolódás eléggé meg tudja keverni a mindennapjainkat, hiszen emiatt a hat óra miatt nem tudunk akkor beszélni egymással, amikor csak akarunk. Bezzeg Yurioék... Nagyon úgy néz ki, hogy a kis „jégtigris" beleszeretett a kazah korcsolyázóba, Otabekbe. Legalábbis én azt veszem le abból, hogy minden hétvégén az egyikük elutazik a másikhoz. Mázlisták... ráadásul csak 1-2 óra eltolódás, az meg semmi.

Na, de visszatérve Yuurira, lassan hívnia kellene. Habár lehet, hogy még nem ért haza, mert elhúzódott az edzés... Várok még öt percet, aztán felhívom. Az is aggaszt vele kapcsolatban, hogy nincs rendes edzője. Azt mondta, hogy engem nem lehet helyettesíteni, ami persze nagyon aranyos tőle, de azért mégsem ártana egy szakértő felnőtt, aki segít neki. Már azt is felajánlottam neki, hogy idejöhetne Szentpétervárra esetleg edzeni, akár még Yakovval is le tudnám beszélni, de nem akarja most otthagyni a családját, amit persze meg is értek. De akkor is annyira hiányzik!

Mivel letelt az öt perc, ezért én nyomok rá a kis zöld „hívás" ikonra, azonban Yuuri nem veszi fel. Lehet, hogy még mindig nincs otthon? Vagy áramszünetük van? Esetleg csak elment a netük? Megpróbálom hívni a mobilján, de azt sem veszi fel. Egyre inkább aggódok, mi van, ha valami baja esett?
Elmélkedésemből a telefonom csengőhangja zökkent ki, gyorsan felveszem meg sem nézve, hogy ki hívott.

- Yuuri, minden rendben? – támadtam le rögtön.
- Öhm... Victor, itt Yakov edző. Be tudnál jönni ma egy kicsit korábban? Kilencre valami rendezvényt szerveztek és addig jó lenne legalább egyszer átvenni a tegnapi ugrásokat...
- Persze, edző. Mindjárt indulok – mondtam elkeseredett hangon, majd letettem a telefont.

Gyorsan végig rohantam a kis lakásomon, útközben felkapva mindent, amire szükségem lehet a mai edzésen majd ezeket a táskámba tuszkolva indultam el kifelé.

- Szia Makkachin! Vigyázz magadra és a házra is, majd jövök – köszöntem el a kutyámtól, az egyetlen lakótársamtól.

Út közben gyorsan bepötyögtem egy rövid üzenetet Yuurinak skypera, miszerint sajnálom, hogy ma nem tudtunk beszélni, írjon, ha ráér, hogy mi van vele.
Hamarosan be is értem a jégcsarnokba, gyorsan bemelegítettem, felhúztam a korimat és már mehettem is a jégre.

Kínkeserves másfél óra után lihegve léptem le a jégről. Nem csak az ugrások fárasztottak le, hanem a tudat is, hogy még mindig nem vagyok tökéletes. Igyekszem a legjobbat kihozni magamból, de még csak az egy évvel fiatalabb önmagamat sem tudom felülmúlni, ami azért elég elkeserítő. Főleg úgy, hogy Yakov minden egyes elrontott, vagy csak nem tökéletes mozdulat után elkezd zsörtölődni, és a szememre hányja, hogy az én hibám minden. Ha nem hagytam volna itt tavaly csapot-papot, akkor még mindig én lennék a legjobb. A legrosszabb rész viszont csak ezek után következett.

- Victor fiam, mond csak, kitaláltad végre, hogy mi legyen az idei éved témája? – vont vallatóra.
- Hát, edző... az az igazság, hogy sokat gondolkoztam rajta, de még mindig nem tudom...
- Édes Istenem, mi olyan nehéz abban, hogy kiválasz egy rohadt témát? Főleg úgy, hogy a lehetőségeknek legalább a felét felhasználtad már???

Yakov szinte teljesen kikelt magából, amit mondjuk meg is tudok érteni, hiszen a téma dönti el a zenét és a koreográfiát, hogy csak a két legfontosabbat említsem. Viszont én mindenképpen olyat akartam választani, amivel kifejezhetem az érzéseimet Yuuri felé. Vagy a világ felé a Yuuri által megismert érzéseket? Ahjs... már teljesen belegabajodtam ebbe az egészbe. Egyrészt meg akarom mutatni a közönségnek, hogy hogy érzek Yuuri iránt és azt a csodát, ami általa az életembe került, másrészt viszont Yuurinak is üzenni akarok a kűrömmel. Tudatni akarom vele, hogy bármi is lesz, én mellette állok, míg világ a világ. Viszont témaként a szerelmet választani, úgy érzem, túl klisés lenne. Túl átlátható és túlságosan is jellemezne engem. Viszont én újat akarok mutatni a közönségemnek. Valami csodásat, amit eddig még nem láttak és ami az eddigi teljesítményemet is felülmúlja.
Vajon egyáltalán létezik ilyen?