Born to make history? (Victuuri)

5.

Victor

Yuurival szinte egész délután csak feküdtünk összebújva az ágyon. Nem szóltunk egymáshoz, nem néztünk tévét, nem csináltunk semmit. Mondanám, hogy nem bánom, hisz erre is szükség van, de valami nagyon nem stimmel. Sem Yuurival, sem velem. Rémes előérzetem van, de ezt próbálom mellőzni és inkább elkezdem a párom haját piszkálgatni, mire ő kicsit értetlen fejjel néz fel rám.

- Bocsi, felébresztettelek? – kérdeztem kicsit aggódva.
- Nem aludtam.
- Nem akarsz filmet nézni?
- Nem.
- Korizni? Elmehetnénk együtt a jégcsarnokba és akkor... - kezdtem, de ő szinte rögtön félbe szakított.
- Nem, most nincs hozzá kedvem! Csak maradjunk így egy kicsit – a hangja megtörtnek hallatszódott.

Aggódtam, hiszen nem szokott ilyen lenni. Mármint mindig kicsit visszahúzódóbb volt, de nem ennyire. Főleg nem velem. Mióta az apukája meghalt, sokkal bújósabb lett, amit eleinte nem furcsáltam, de most már kezdem úgy érezni, hogy nagyobb a baj, mint gondoltam. Eszembe jutott, hogy mióta megjöttem, még csak nem is csókolóztunk, ezért gyorsan Yuuri ajkaira tapadtam. Ő automatikusan viszonozta a csókot, de valahogy ez most mégis más volt, mint régen. Mintha hiányozna valami.

A hétvége gyorsan eltelt és már csak arra eszméltem fel, hogy ismét a repülőn ülök. Szeretnék Yuurival többet találkozni, hiszen olyan jó volt ez a két nap is – vagy hát nem, annyira mégsem, de jobb volt, mint amikor csak írogatunk egymással. Remélem, hogy jövő hétvégén is ráér, majd az lesz az első, ha leszáll a gép, hogy ráírok és megkérdezem.

Akkor még ezt gondoltam, és boldog voltam, magam sem tudom, miért. Viszont landolás után, mikor felmentem a netre, rögtön szembe találtam magam egy hírrel, miszerint írtak rólam egy cikket, amit a hétvégén jelentettek meg az egyik legrangosabb orosz sportmagazinban. Odamentem a legközelebbi újságárushoz és megvettem, de csak otthon akartam elolvasni, ezért betettem a táskámba és elindultam a legközelebbi metróállomás felé. Viszont egész úton furcsa érzésem volt, mintha az emberek csak rólam beszéltek volna. Mondjuk ez önmagában még csak nem is lenne különös, hisz volt már rá  jó pár évem, hogy megszokjam, az emberek felismernek az utcákon, de ez most mégis más volt. Vagy csak én gondoltam bele a kelleténél többet?

- Nézd, az ott Victor Nikiforov – hallottam meg, ahogy két lány sugdolózik mögöttem a metrón.
- AZ a Victor Nikiforov? Az ötszörös világbajnok jégkorcsolyázó?
- Az, akiért annyira odavagy, igen. Habár nem értem, miért, Yuri Plisetsky sokkal menőbb. Még Victor rekordjait is megdöntötte, pedig csak 16 éves. Mondjuk Victor már elég lejárt lemez, hiszen még az a japán gyerek, tudod a katsudunos is megdöntötte a rekordját, pedig hát tudod... ő elég...
- Ahh... Lehet, igazad van. Néz csak rá, már szinte őszül a haja, lehet, hogy tényleg kiöregedett, hiszen már 29 éves, de régen akkor is ő volt a legjobb, a legmenőbb, a legszebb, a legszexibb...
- Hagyd már abba, tök ciki vagy. Pont úgy, mint a te nagy példaképed, aki most hirtelen úgy döntött, hogy vén csont létére visszaszállna a ringbe még pár kűr erejéig. Remélem, azért a gyógyszereit nem felejti el bevenni, mielőtt jégre áll...
- Milyen gyógyszereit? És minek? Talán beteg? Ugye nem?
- Dehogy is, csak a nagypapámnak is kellenek már mindenféle vitaminok az időskori demencia elkerülésére, meg ugye a hashajtó, vízhajtó... Fúj, most gondolj már bele, milyen hülyén jönne már ki, ha eltaknyolna a jégen és kiesne a protkója...

Nem bírtam tovább, a legközelebbi megállónál leszálltam és bár próbáltam nyugodtnak mutatni magam, mégis folyamatosan az előbbi beszélgetés visszhangzott a fejemben. Tényleg ennyire öreg lennék? Korcsolyázás szempontjából, a többiekhez képest... igen. De én akkor is meg akarom mutatni nekik, hogy még mindig ugyanaz a Victor Nikiforov vagyok, mint aki voltam. Még nincs veszve minden, ha fogyok úgy kábé tíz kilót, minden nap erősítek legalább öt órát, gyakorlok minimum tíz órát... akkor talán még lehetek újra világbajnok. Igen, ezt kell tennem!

Határozott léptekkel indulok meg a lakásom felé, de még mindig érzem az emberek rám tapadó tekintetét, tudom, hogy összesúgnak mögöttem, hogy rólam beszélnek és majd otthon is elmondják, hogy látták az exvilágbajnokot, azt a „vén csont"-ot, aki csak a komédia kedvéért fog idén is jégre lépni.

Megszaporázom lépteimet, szinte már futok hazáig. Ott gyorsan felkapom azt a táskámat, amiben a korcsolyám van, felveszek egy maszkot, hogy az emberek ne ismerhessenek fel és már rohanok is a folyó azon részéhez, ahol a múltkor is gyakoroltam. Felszálltam a legközelebbi buszra, amin szerencsére alig voltak mások. Leültem és a hasam, mintha csak erre várt volna, hangosan megkordult. Remélem, csak én hallottam. Viszont senki sem beszélgetett, csak a busz nyikorgott. Mikor körülnéztem, elkaptam pár rosszalló pillantást az öreg nénikéktől – ezek szerint nem csak én hallottam akkor.

Mikor megérkeztem, már sötétedett. Rémesen fáradtnak éreztem magam, ami nem is csoda, hisz tegnap se aludtam sokat, meghát, ha úgy vesszük, átrepültem a fél világ felett. De most nem törődhettem ezzel, hiszen még gyakorolnom kéne tíz órát. Na jó, mivel ma kezdem ezt az új edzőtervet, lehet, hogy csak ötöt, már amúgy is késő van.
Gyorsan bemelegítettem, majd rögtön nekikezdtem egy régi koreográfiám gyakorlásának. Már az első ugrás után megéreztem, hogy a bal bokám – még a már állandóan szedett fájdalomcsillapítóim ellenére is – szúr. Vagy nem is tudom, de nem is foglalkozhatok most ezzel. Legközelebb majd a jobb lábamra érkezek, és akkor nem lesz semmi baj.

Szánalmas vagyok, három óra gyakorlás után máris kifulladtam, Lehet, hogy tényleg kezdek kiöregedni? Vajon Yuuri is azért nem csókolt olyan szenvedélyesen a hétvégén? Lehet, hogy emiatt volt olyan elutasító? Vagy ő is úgy érzi, hogy már ciki velem mutatkoznia?
Óh, basszus, miért gondolok már megint rá?! Hiszen a múltkor már elhatároztam magam, hogy most csak a korcsolyázásra fogok koncentrálni és minden mást figyelmen kívül hagyok! De Ő valamiért mindig beférkőzik a tudatomba.
Na jó Victor, akkor most ezért büntetésül az összes ugrást ismételd át, és mindegyiket legalább tízszer ugord meg tökéletesen!

Nem megy... Nem tudom megcsinálni... Már lassan egy órája csak az ugrásokat gyakorlom, de még mindig nem megy tökéletesen. Ez nem elég jó! Ha ezt a versenyen is így csinálom, akkor nem kaphatok érte max pontszámot és akkor nem lehetek első, és kiderül, hogy tényleg csak egy magatehetetlen, öregedő, szürke közkorcsolyázó vagyok. Még csak a négyszeres flip se megy tökéletesen, pedig az a védjegyem.

Elkeseredetten roskadok össze a jégen, azonban nem maradok ott sokáig, mivel a telefonom őrült csipogásba kezd és elkezdi üvöltözni Yuuri hangján, hogy Szól a telefonod Vicchan! – ez ugyanis a csengőhangom, amit még tavaly ő állított be nekem, mert mindig elfelejtettem, hogy egyébként melyik számot állítottam be csengőhangként és soha nem ismertem fel, hogy az én telefonom szól éppen, ezért soha nem is vettem fel. Ráérősen siklottam le a jégről és felvettem a telefont.

-Victor, már el is felejtettél engem? Barcelona óta nem is kerestél, pedig még direkt gyúrtam is a meztelen fürdőzésünk előtt... - hallottam meg egy ismerős hangot a vonal másik végéről.
- Öhm... Chris?
- Hihetetlen vagy, tudsz róla? Én meg lehet, hogy mégiscsak villanykapcsoló vagyok. Mikor meghallom a hangodat, mindig felvillanyozol! – szinte éreztem, hogy bár nem látom, de most mégis kacsintott egyet.
- Ez a legszarabb szöveged eddig, Drágaság – mondtam egy fáradt mosollyal az arcomon – pedig az eddigiek is rohadtul kiábrándítóak voltak. Na de miért is hívtál fel te engem este tizenegykor?