Born to make history? (Victuuri)

26.

Yuuri

- Sziasztok Pockok, itt Phichit! A mai napon Yuurival fogjuk felfedezni Párizst, van kedvetek velünk tartani? – thai barátom lelkesen mosolyog a kamerába, miközben próbál olyan közel jönni hozzám, hogy én is látszódjam a videóban, amiben jelenleg egyáltalán nem szeretnék szerepelni.
Miután ezt végre ő is észrevette, inkább áttért a szállodai szobánk bemutatására és a repülőutunk részletezésére, amin valószínűleg napok múlva, ha kikerül a videó, Pockok ezrei fognak nevetni. És igen, akármilyen furcsa is, Phichit a rajongóit hívja így, mióta elkezdett vlogolni. Én pedig lassan egy hónapja minden reggel menekülök a reggeli beköszönések elől, de hiába, mert drága barátom szinte minden lépésünket dokumentálja és emiatt elkerülhetetlen, hogy én is szerepeljek a videóiban.

Már egy éve annak, hogy kiengedtek abból a kórházból Thaiföldön, de ebben a tizenkét hónapban rengeteg minden történt. Victorral Oroszországba költöztünk és még most is pontosan fel tudom idézni, hogy mennyire elveszettnek éreztem magam, amikor az egy sporttáskányi holmimmal egy teljesen idegen országban készültem új életet kezdeni. Nem mondom, hogy nem volt nehéz, mert nagyon is az volt, de kevésbé éreztem annak, mert Victorral lehettem. A terápiát természetesen ott is folytattam és bár hónapok kellettek hozzá, de határozottan jobban éreztem magam. De most megint sikerült a gödör aljára kerülnöm.

Na, de kezdjük is az elején. Tavaly, bár szépen lassan felépültem, de visszavontam a jelentkezésem a Grand Prixre. Oroszországban megint edző nélkül maradtam, igaz, Yakov felajánlotta, hogy aláírja a papírjaimat, de mivel hivatalosan még mindig az a fasz Gyousei alá tartoztam, ezért előtte még vele kellett volna egyeztetnem. És gondolom mondanom se kell, hogy semmi kedvem sem volt azzal az állattal találkozni... Végül hosszadalmasan, de elintéztük postai úton a dolgot, persze Victor meg is fenyegette, hogy feljelenti, biztos, ami biztos. De ez az egész csak hab volt a tortán, a fizikai állapotom is a béka feneke alatt volt, emellett pedig minden motivációmat is elvesztettem a korcsolyázással kapcsolatban. Victor éjjel nappal edzett, hogy felkészüljön a szezonra, de ennek is meglett az eredménye: túlhajtotta magát és végül le is sérült, úgyhogy ő is csak szurkolni járt velem a versenyekre.

Viszont, ahogy azt mondani is szokták, minden rosszban van valami jó. Mivel nem kellett versenyeznünk, ezért sokkal több időnk volt egymásra. Victor betartotta az ígéretét és újra megszerettette velem a korcsolyázást. Rengeteget edzettünk együtt és persze csak a magunk szórakoztatása céljából, de csináltunk egy páros programot is. Yurio egyszer felvette, amikor gyakoroltuk és feltöltötte az internetre. A duettünk, a Stay close to me napokig vezette a toplistákat a világhálón, ami azért elég komoly teljesítmény. Emiatt az orosz média célkeresztjébe is kerültünk, és mivel ebben az országban elég homofób minden, ezért rendesen érzékeltették is velünk, hogy ezt nem kellene csinálnunk. Mi pedig sorra adhattuk az interjúkat, miszerint eszünk ágában sem volt meleg párként indulni bármilyen hivatalos sporteseményen. A rajongóink viszont végig mellettünk álltak, na meg persze a barátaink is.

Ezek után már a többi orosz edző és korcsolyázó is rossz szemmel nézett ránk és nem nagyon volt lehetőségünk egy időpontban edzeni, ráadásul ahol csak tehették, belénk kötöttek. Pontosabban, belém, mert Victorba annyira nem mertek. Talán részben emiatt is, de úgy éreztem, hogy egyre távolabb kerültünk egymástól, bár együtt éltünk és az edzések kivételével szinte mindent együtt csináltunk, de bezárkóztunk. Mindkettőnknek megvoltak a saját problémái, a városba már nem is nagyon mertünk a média miatt közös programokat tervezni és emiatt kezdtem teljesen kikészülni. Pedig olyan jó volt minden, amikor odaköltözünk. Persze, akkoriban is igyekeztünk inkognitóban maradni, ha a városban randiztunk, mert ha engem nem is, de Victort szinte mindenki ismeri a hazájában. De még ha szájmaszkban meg sapkában és nagykabátban is kellett lennünk, akkor is együtt voltunk és tényleg élveztünk minden egyes kis pillanatot. Megvolt a maga kis varázsa, amikor egymásba karolva sétálgattunk az adventi vásárban, miközben sült gesztenyét majszoltunk vagy amikor Victor elvitt a folyóhoz a titkos gyakorlóhelyéhez és ott korcsolyáztunk, utána pedig piknikeztünk a parton.

Még mindig nem értem, hogy hogyan is változott meg minden, hiszen mindig megbeszéltünk mindent, támogattuk egymást minden lehetséges módon, mégis szépen lassan megfogyatkozott az együtt töltött idő és romlott a minősége. Victor egyre inkább gondterheltté vált és már megint a visszavonulását tervezi, de közben meg amikor csak lehetősége van rá, azon dolgozik, hogy mindenben tökéletes legyen a jégen és a rajongói szemében. És korcsolyázóként valóban tökéletes, de amint elhagyja a csarnokot, eluralkodnak rajta a negatív érzelmei, amikről nem akar még csak tudomást sem venni. És talán ő már észre sem vette, de az elmúlt időben csak azon aggodalmaskodott, hogy mit gondolhatnak róla mások és soha nem tudott semmi másra gondolni. Vegyük példának a péntek estéinket, még az összeköltözésünk után megbeszéltük, hogy ha törik, ha szakad, legalább erre az egy estére mindig szervezünk valami közös programot, ami lehet akár egy romantikus vacsora, egy kültéri program vagy akár csak egy összebújós filmezés a kanapénkon. Természetesen az nem volt megszabva, hogy máskor nem randizhatunk, de ez azért adott egyfajta stabilitást a kapcsolatunknak, főleg azért, mert néha olyan napok is voltak, amikor csak pár óra erejéig tudtunk mindketten otthon lenni. Victor médiától való félelme egy idő után már tényleg odáig fajult, hogy nem nagyon mozdultunk ki a lakásból még péntek esténként sem közösen, de eleinte ezt nem is bántam, hiszen semmi kifogásom nem volt azellen, hogy filmezzünk vagy közösen főzzünk, esetleg órákon át szeretkezzünk a kádban vagy akárhol máshol. De az azért már igenis kifejezetten zavart, amikor egy idő után folyamatosan csak azt vettem észre, hogy Victor félóránkként lecsekkolja a közösségi médiás felületeit, vagy a hírfolyamot, esetleg munkaügyeket intéz, miközben épp együtt vagyunk.

És ennek egy idő után hangot is adtam, de erre csak annyi reakciót kaptam, hogy én se vagyok és nem is voltam mindig teljes mértékben jelen a kapcsolatunkban. Hiszen rengeteget jártam terápiára, folyamatosan edzek én is, beszélgetek mással is rajta kívül és mindig csak a saját problémáimat veszem figyelembe. Szóval egy ideig jobban elzárkóztunk ezek után, utána pedig újra és újra előjött ez a vagdalkozás és a másik hibáztatása. De természetesen ebben mindketten vétkesek voltunk, hiszen minden kapcsolat két emberen múlik. Egy idő után rájöttünk, hogy már-már akaratlanul is egymásnak okozunk fájdalmat és egy veszekedést akármennyire is szeretnénk egy öleléssel, csókkal vagy egy szenvedélyes szeretkezéssel elfeledtetni, ez így nem működik. De mégis, ennek ellenére is iszonyatosan szeretjük egymást, ezért megállapodtunk abban, hogy egy hónapig „szünetet" tartunk. Itt szó sincs arról, hogy szakítani akarnánk vagy esetleg lenne egy harmadik fél is a kapcsolatunkban, egyszerűen csak annyira megszokottá vált minden és úgy döntöttünk, hogy jót fog tenni egy kis távollét, hogy átgondoljuk, hogyan is tehetnénk rendbe a kapcsolatunkat. Hiszen szükségünk van az énidőre is, és erről az apróságról az utóbbi egy évben megfeledkeztünk, és sülve főve együtt voltunk.

Szóval ezért is járjuk lassan egy hónapja Phichittel Európát. Bár ő amúgy is szokott néha ilyet csinálni, mert állítása szerint ez feltölti és inspirációt ad neki. Emellett pedig szinte minden héten más helyeken edzünk, így könnyebben tudunk új ismeretségekre is szert tenni. És ha sikerül minden negatívat kizárnom, akkor tényleg elég relaxáló és élvezetes tud lenni ez az életmód is, bár én hosszú távon biztosan nem csinálnám. De persze szinte minden pillanatban jelen van a fejemben az a gondolat is, hogy bár ez mind szép és jó, de bárcsak velem lehetne Victor is és mindezt együtt élhetnénk át. Néha már thai barátomat is az őrületbe kergetem azzal, hogy a szerelmemet hiányolom, de ilyenkor mindig készségesen emlékeztet arra, hogy nem véletlenül vagyunk most külön. Lassan viszont véget ér az utazgatásunk és újra találkozni fogunk.

Nos, először is bocsánat, hogy ennyi ideig tartott, mire megszületett ez a fejezet is. És igen, valószinűleg nem erre számítottatok... Egyáltalán olvassa még valaki ezt a sztorit? 
Mindenesetre úgy döntöttem, hogy ha törik, ha szakad, akkor is ez lesz az első teljes publikált történetem, szóval nem hagyom befejezetlenül. Remélem, hogy el fogja nyerni a tetszéseteket! 💕