Born to make history? (Victuuri)

24.

Yuuri

Rengeteg minden történt az utóbbi egy hétben és úgy érzem,  teljesen felfordult az életem. Egyrészt felgyulladt bennem a remény, hogy talán, végre újra normális életem lehet, másrészt viszont pont ez az, a változás, ami félelemmel tölt el. És ott van még az a rengeteg kétségem is, hogy vajon jó lesz-e ez így, újra talpra tudok-e állni és megtalálni, betölteni a helyem az életben. 

Én hiszek abban, hogy mindenkinek megvan a maga útja, életútja, amit meg kell tennie. Vannak olyan körülmények, amiket mi tudunk megteremteni és segítik vagy éppen hátráltatják az előrejutásunkat. De mégis rengeteg esemény és döntés van, amik mintegy akadályként gördülnek elénk. Az már a mi felfogásunk és értékrendünk kérdése, hogy ezeket egy megmászhatatlan sziklafalnak vagy éppen csak egy egyszerűen átléphető fűszálnak látjuk-e. Az útról le is lehet térni, nyilván, ha rossz döntéseket hozunk például, és akkor történnek velünk apróbb balesetek, próbálnak minket a jó irányba terelni. Ha pedig ezek sem sikeresek, akkor ennyi volt, nem voltunk képesek végigvinni, amiért leszülettünk.

Én most ezt egy elég masszív sziklafalnak látom és nem tudom, vajon képes leszek-e megmászni és túljutni ezen az egész élethelyzeten. Egy hete eléggé mélyen voltam, de megfogadtam, hogy nem lesz több ilyen és a pozitív változásért fogok tenni. És tényleg erre törekszem, de mégsem érzem azt a hihetetlen pozitivitást és boldogságot, amit hittem, hogy érezni fogok. Most olyan semmilyen minden. Szürke és egyhangú, nincs kedvem nagyon semmihez, mégis teszem, amit tennem kell. Rendszeresen járok terápiára dr. Kimhez, mióta nem vagyok ágyhoz kötve, azóta én megyek fel az irodájába. Eddig már sok mindenről beszéltünk, de a kényesebb témákat kerültük, szóval sem apukámról, sem a volt edzőmről nem volt még szó. Nem mentünk bele abba se, hogy miért vagdosom magam, vagy hogy miért lett egy pillanat  alatt más számomra a korcsolyázás. Emiatt pedig egyszerűen nem érzem azt, hogy előrébb jutnánk. Mindig megkérdezi, hogy vagyok, kéri, hogy meséljek pár dolgot a napomról vagy a gyerekkoromról, közösen kitöltünk egy-egy tesztet vagy valamilyen aktuális témáról beszélgetünk.

Talán csak ezek a pirulák, amiket szednem kell, emlékeztetnek arra, hogy márpedig ezekkel teszek azért, hogy jobban legyek. Eleinte emlékszem, minddenféle melléhatást produkáltak, a diatetikusommal is új étrendet kellett emiatt kialakítanunk, mert egyszerűen sokszor egész nap nem volt étvágyam, aztán esténként falórohamok törtek rám. De mivel nem igazán van hozzászokva a szervezetem a nagyobb mennyiségű élelmiszer elfogyasztásához, ezért emiatt hosszú kínkeserves perceket tölthettem el a vécé mellett. De szerencsére ezek a mellékhatások egész gyorsan megszűnni látszódtak miután elkezdtem szedni az étrend kiegészítőket.

Viszont amíg én lassan haladok a gyógyulás felé, Victor mintha egyre rosszabbul lenne mellettem. Az odáig rendben van, hogy nekem is volt pár napig  hangulatingadozásom a gyógyszerek miatt, és hogy minden bizonnyal őt is megviselte az, ami velem történt... De mintha őt sokkal több dolog nyomasztaná. Bár nem beszéltünk róla, de tudom, hogy szinte mindenkivel összeveszett maga körül. A kedélyállapota teljesen kiszámíthatatlanná vált, egyik nap is egymás mellett feküdtünk az ágyon, és arról beszélgettünk, hogy szeretné, ha hozzá költöznék, majd ha kiengednek a kórházból. Minden rendben volt, én úszkáltam a boldogságban, és hozzabújtam, átöleltem a hasánál, ő pedig úgy pattant fel, mintha áramütés érte volna, majd dühösen kiviharzott a szobából. Aztán másnap meg az ügyeletes nővér fejét szinte leüvöltötte, mert szerinte rosszul mérte meg a vérnyomásomat a reggeli rutinvizsgálat során. Néha nagyon gondoskodó és még a széltől is próbál megóvni, érzem, hogy védelmemre kelne még akkor is, ha valaki csak csúnyán nézne rám. Néha viszont elveszik a gondolataiban, alig veszi észre, hogy mi történik a környezetében. Ha mégis kiszakad az elmélkedésből, akkor vagy dühös vagy szomorú. Van, amikor látom rajta, hogy szíve szerint tombolna, van amikor pedig könnyes szemekkel rohan ki a szobámból. Emellett észrevettem azt is, hogy nem beszél a múltról sem, pedig biztosan sok minden történt vele az elmúlt hónapokban, amikor nem találkoztunk.

Arról nem is beszélve, hogy nem akar enni. Egyszer rajtakaptam, hogy hánytatja magát, bár ő váltig állította, hogy csak romlott levest evett az étkezőben. De engem nem tud becsapni, egy hozzá hasonló problémákkal küzdő sokkal hamarabb felismeri az apró jeleket, mint egy kívülálló.
A korcsolyázással kapcsolatos kérdéseimre mindig kitérő válaszokat adott, szóval azzal kapcsolatos lehet a problémája szerintem. Párszor próbáltam vele ezekről beszélni, de mindig csak arra jutottunk, hogy most az a fontos, hogy én jól legyek. De ez így talán még nehezebb, hiszen érte is aggódok. Erről a mai nap beszéltem dr. Kimmel is és ő azt javasolta, hogy talán nekem kellene kezdeményeznem. Hátha ha elmondok neki valamit, hogy mik járnak a fejemben, akkor ő is könnyebben meg tud nyílni felém.

Ezekkel a reményekkel nyitottam be a szobámba, ahol Victor a kanapén ült és szorongatta a látszólag kikapcsolt állapotú telefonját. Kissé furcsálva ezt a szituációt odamentem mellé és megkérdeztem, hogy minden rendben van-e vele. De mivel nem válaszolt, elkezdtem tenyeremmel integetni a szemei előtt.

- Áh, Yuuri... Visszaértél - állapította meg és látszódott rajta, hogy próbál elszakadni a gondolataitól - Milyen volt a mai terápia?
- Csak a szokásos, beszélgettünk. Képzeld, lehet, hogy jövő héten kiengednek a kórházból - meséltem neki - Utána, ha gondolod visszamehetnénk Oroszországba. Dr. Kim azt mondta, hogy Moszkvában van egy pszichológus ismerőse és akkor folytathatnám akár ott is a terápiákat. És így te is tudsz majd edzeni, meg nyilván sokkal kényelmesebb lesz majd neked is otthon, nem egy teljesen ismeretlen országban.
- Oh... Igen, talán kényelmesebb lenne, bár akkor újra Yakov idegeire mennék - mondta, miközben egy zavart mosollyal a száján piszkálta a kezével a tarkóját.
- Victor, sokat gondolkoztam és szerintem lehet visszalépek az idei versenyzéstől... - kezdtem bele abba, amit eredetileg el akartam neki mondani.
- De miért? Az orvosok nem ajánlják? - nézett rám teljesen megrendülten, miközben láttam rajta, hogy még próbálja feldolgozni az előbb elhangzott informácókat.
- Az orvosok szerint semmi akadálya nincs annak, hogy folytassam a versenyzést, de én már nem érzem azt a tüzet, azt a szabadságot, azt a felemelő érzést, amit a korizás adott régen - kezdtem el feltárni a valós okot - Ráadásul a formációim sincsenek még sehol, edzeni is alig edzettem és fogalmam sincs, mi a teendő, japán sportolóként hogy indulhatnék, ha nem is vagyok Japánban. Edzőm sincs és teljesen elveszettnek érzem magam a jégen, ennek már így nincsen értelme...

Soha nem hittem volna, hogy ez lesz a vége, és ezek a gondolatok miatt könnyek szöktek a szemembe. Lehajtottam a fejemet, hogy gyengeségemet elrejtsem a szerelmem elől, de erre ő elém térdelt a földre és elérte, hogy rá vessem a tekintetemet. Kezeivel letörölte a könnyeimet, majd mélyen a szemembe nézett.

- Kicsim, tudom, hogy most össze vagy zavarodva, de ne add fel az álmaidat. A kérdésekre meg tudjuk keresni együtt is a választ, úgy, ahogy gyakorolni is tudnánk együtt. Kérlek, ne add fel, engedd meg, hogy bebizonyítsam neked, igenis van értelme ennek az egésznek!

Én csak megszeppenve bólintottam, mire ő azonnal az ajkaimra hajolt és lágyan megcsókolt. Ez volt az első csókunk, mióta Thaiföldön vagyunk. Azt hiszem, talán most már mondhatjuk azt, hogy haladunk.