Born to make history? (Victuuri)

25.

Victor

Nem tudom, hogy az, hogy csókolóztunk vagy Yuuri szavai tették, de ez az egész kezdett kicsit sok lenni számomra. Nem tudtam, mit kellene mondanom vagy hogy hogyan nyújthatnék számára támaszt, ha én magam sem vagyok stabil. Ezért elhatároztam, hogy ezt nem folytathatom. Igazából ez a gondolat már régóta megfogant az agyamban és néha már elő is tört, hogy talán nem jó az, amit és ahogy csinálok – és itt most nem az önmarcangolásomról van szó. Olyan, mintha felébredt volna a tudatom, csak próbáltam volna elnyomni. De most már belátom, hogy segítségre van nekem is szükségem.

Az este, miután Yuuri elaludt, felmentem a kórház tetejére és előkotortam a zsebemből egy újonnan vásárolt gyújtót és doboz cigarettát. Igazából soha nem dohányoztam ezelőtt, de azt olvastam, hogy segít megszüntetni az éhségérzetet, szóval tulajdonképpen akkor a fogyásban is segít, nem? Úgy éreztem, levegőre van szükségem, teljesen el vagyok veszve és egyszerűen nem tudom, mit kellene tennem. Illetve tudom, de azt nem, hogy hogyan és ez még elveszettebbé tesz. Olyan egyszerű lenne, ha lenne valaki itt mellettem, akinek kiönthetném a szívemet... De, bár rossz beismerni, mostanában mindenkit elkergettem magam körül, aki segíteni szeretett volna. Yuuri pedig... neki is megvannak most a saját problémái, nem terhelhetem őt még ezekkel is.

Olyan filmbe illő jelenet lenne, ha most a kimennék az épület pereméhez és ott lelógatva a lábaimat ülnék, de félek attól, hogy a látványtól megszédülnék és le is esnék, szóval inkább csak leültem a kijárat melletti falnál és rágyújtottam az első cigarettára. Beleszívtam és szinte rögtön elkezdtem köhögni. De nem adtam fel, a fogyásért mindent, szóval folytattam és a végére egészen belejöttem. Az íze nem is olyan borzalmas és igazából mindig is szerettem a füst illatát, szóval az sem zavart. A következő szál szívása közben elkezdtem gondolkodni és arra jutottam, hogy muszáj beszélnem valakivel, ezért felhívtam Christ, de egyszerűen nem tudtam sehogy elérni. Aztán rájöttem, hogy ma van a versenye, szóval abba is hagytam a zaklatását.

De valakivel akkor is beszélnem kellett, már szinte fojtogattak a ki nem mondott szavak. Ezért felhívtam Yakovot, de nála is csak a hangposta válaszolt. Végül magam se tudom, miért, de Yuriot tárcsáztam.

- Sajnálom, de Yuratchka jelenleg nem elérhető, főleg az ilyen parasztoknak, kérem a sípszó után hagyjon üzenetet, bííííp...

Teljesen elkeseredtem, hogy ő se veszi fel, de hát mit is vártam? Hiszen én üvöltöttem le az ő fejét is a semmiért. Erre a gondolatra halkan elkezdtem zokogni, egyszerűen gyűlöltem magam, amiért ebbe a helyzetbe kerültem.

- Vi... Victor? Itt vagy? Miért sírsz? – jött egy kétségbeesett hang a még mindig a kezembe tartott mobilomból.
- Yurio? Te felvetted?
- Ez nem egyértelmű? Bár sokáig gondolkoztam, hogy vajon megint le akarod-e üvölteni a fejem és hogy megéri-e ez nekem... - szinte hallottam, ahogy a szemeit forgatta – Szóval miért bőgsz, te idióta?
- Tanácsra lenne szükségem. – vallottam be – Úgy érzem, teljesen elszúrtam az életemet és nem tudom, most mit kellene tennem...

Végül majdnem egy órán át beszélgettünk és tulajdonképpen egész jó tanácsokat adott, amin meg is lepődtem. Tudtam idáig is, hogy sok dolgon ment már ő is keresztül, de azt hittem, hogy ennek ellenére még mindig ugyanaz a gyerek, akit anno megismertem. Hát, tévedtem... Egész éretten gondolkozik, ha épp nem káromkodik vagy becsmérel valakit. Kicsit nyugodtabban sétáltam visszafelé és végül a Yuuri kórtermében lévő kanapén nyomott el az álom.

Reggel arra keltem, hogy valaki simogatja a hajamat, ami hihetetlenül jó érzés volt, rég ébredtem ilyen nyugodtan. Laposakat pislogtam, majd amikor megláttam, hogy a szerelmem a kanapé mellett térdel és mosolyog rám, akkor rögtön feltöltődtem energiával. Felültem és szorosan magamhoz öleltem és felhúztam magam mellé a fekhelyemre.

Annyira belefeledkeztem idáig az önmarcangolásomba, hogy fel sem tűntek az ilyen kis meghitt pillanataink. Mintha minden figyelmemet magamra fordítottam volna és el is felejtettem, hogy valójában igenis vannak még csodák az életemben.

- Amúgy te mióta dohányzol? – nézett rám ártatlan szemekkel Yuuri.
- Tegnap óta, de ha zavar, abbahagyom. Csak érdekelt, miért szeretik ennyien... - magyarázkodtam.
- Nem zavar, de elnyomja az illatodat a szaga... Szóval egy kicsit talán mégis zavar – mondta, miközben szégyenlősen elpirult.
- Akkor mostantól nem cigizem. – mondtam és átkaroltam – Megyünk együtt reggelizni?

Yuurinak erre a kérdésre felcsillantak a szemei és hevesen bólogatni kezdett, amin elmosolyodtam. Tulajdonképpen tényleg kifogásokat kerestem idáig mindig, ha velem szeretett volna enni, szóval talán ezért lepődött meg ezen a kérdésen ennyire. De tegnap eldöntöttem, hogy rendbejövök miatta és magam miatt is, szóval itt az ideje elkezdeni. Az étkezőben kértem két rizskását, majd a közösen láttunk neki a reggelinek.
Úgy éreztem, gombóc nőtt a torkomban, amikor az ételre néztem, de aztán beugrott Yurio bölcs tanácsa („Ha enni akarsz, akkor egyél BAKAAA!"), szóval elkezdtem kanalazni a kását. Nagyjából a felénél tartottam, amikor rámtört a hányinger, szóval a kezemet a szám elé emelve viharzottam ki a teremből a legközelebbi vécét keresve. Éppenhogy beértem, amikor minden visszajött, pedig most tényleg nem akartam magamat meghánytatni.

- Victor, jól vagy? – ért be Yuuri.
- Ne... ne gyere be, minden rendben, csak egy kis rosszullét – mondtam rekedten.

Majd még pár perc üldögélés után összeszedtem magam, megtöröltem az arcom, lehúztam a vécét és kimentem, hogy kiöblítsem a számat. Nem mertem a még mindig ijedten álldogáló Yuurira nézni, egyszerűen szégyelltem, hogy így lát.

- Tényleg minden rendben, menjünk vissza – mondtam még mindig lehajtott fejjel, majd elindultam kifelé.

Ahogy azonban kiértünk a napfényes folyosóra, rögtön rám tört a szédülés és ismét csillagokat láttam. Vártam egy kicsit, hogy kitisztuljon a kép, de csak a szerelmem elmosódott hangjára emlékszem... Azt hiszem elájultam.

Egy kórteremben tértem magamhoz. Először csak az érzékeltem, hogy világosság vesz körül, hiába van lecsukva a szemem, majd meghallottam a gépek csipogását, az infúzió csöpögését, megéreztem, hogy egy puha kéz fogja az enyémet... Majd lassan ránéztem Yuurira, akinek még mindig enyhén pirosak voltak a szemei, mintha sírt volna. Először észre sem vette, hogy felébredtem, annyira el volt veszve a gondolatai között, ezért kicsit megszorítottam a kezét, mire rögtön rám kapta a tekintetét.

- Victor, jól vagy? Várj egy kicsit, mindjárt szólok egy nővérnek, hogy magadhoz tértél – hadarta, majd felugrott és kisietett a teremből. Én csak fáradtan elmosolyodtam ezen a jeleneten, látszódott, hogy nagyon aggódott értem szegény. Nem sokkal később egy orvossal és egy nővérrel az oldalán tért vissza és félszegen álldogált az ajtóban.

- Szia Victor, én dr. Kato vagyok, én láttam el Yuurit is, amikor kórházba került, talán emlékszel még rám. Összeségében kiszáradásos tünetek miatt lettél infúzióra kötve, de az ájulásodat lehet, hogy a stressz okozta. Azonban még el kellene végeznünk néhány rutinvizsgálatot, Yuuri, addig tudnál kint várni?

Hi everyone!~💕
Olvassa még egyáltalán valaki ezt a storyt? Tudom... megint nagyon sok kimaradásom volt és tényleg nagyon sajnálom! Rengeteg minden történt velem mostanában, többek közt egy nagyon felkavaró dolog is, ami miatt nem is mertem írni, mert nem tudtam milyen hatással lenne az írásomra. Nem akartam mindenkit kinyírni, hiszen na... nem ez a terv. De visszatértem! Hogy tetszik az új rész? 😊💞