Born to make history? (Victuuri)

19. (különkiadás I.)

Yurio

Álmomban sem hittem volna, hogy egyszer egy ilyen szituációba keveredek. A tavalyi Grand Prix győzelmem után pár napig ünnepeltem az edzőmmel, a családommal és a barátaimmal, rajongóimmal, majd rögtön belevágtam az edzésekbe, hiszen idén már Victor ellen is jégre léphetek.

Oroszország Jégtigrise újra a jégen és megállíthatatlanabb, mint valaha... Lehetett látni sok helyi újság címlapján. Mindenki azt hitte, hogy csak ennyi az egész. Hogy nyertem, edzek és boldog vagyok. Hajt a küzdőszellem, hogy szembe szálljak az egykori nagy orosz jégkorcsolyázóval, hogy megmutassam, nemcsak a huszonéveseké a világ, itt vagyok én is a magam tizenhat évével és szembenézek akárkivel.

A helyzet azonban jóval komplikáltabb volt, már régóta. Az újságokból nem lehet megtudni mindent és nem minden az, aminek látszik. Nekem se volt egyszerű életem, bár ebbe aligha gondolnak bele az emberek. A rajongóim pedig... hát elég népes rajongótáborral rendelkezem és előlük nehéz eltitkolni a dolgokat, sőt, lehetetlen. Némelyikük annyira megszállott, hogy már nem is rajongónak nevezném. Emlékszem, egyszer valahogyan megtudták a lakcímemet és reggel arra keltem fel, hogy leszaggatták a redőnyt és kukkolnak. Ha éppen vásárlás közben ismertek fel, akkor másnapra már nem is lehetett kapni azokat a termékeket, amiket megvettem. Volt, hogy inkább teherként gondoltam erre az egészre.

Részben az iskolát is emiatt hagytam ott és lettem inkább magántanuló. Túl sok volt már nekem az, hogy a kis tini lányok folyton a nyomomban voltak és zaklattak. Egy idő után a házból is csak szájmaszkban és kapucniban, álruhába mentem utcára. Na jó, az iskola otthagyásában szerepet játszott az is, hogy a versenyek és az edzések miatt sokszor hiányoztam. Barátaim nem igazán voltak, nem vagyok az a hű de szociális személyiség, főleg nem akkor, ha rossz napom van.

A rajongóim se csak ezek a megszállott tini lányok, tényleg, akad jópár értelmes is és rengeteg szeretettel és támogatással árasztanak el, amikor erre van szükségem. De néha arra gondolok, hogy jobb lenne egy párhuzamos dimenzióban felébredni. Ahol nem vagyok híres műkorcsolyázó és nyugodt szívvel élhetem a teljesen hétköznapi életemet. A teljesen hétköznapi szerető családommal.

Család. Öt betű, rengeteg gondolat és rengeteg fájdalom, akárhányszor is eszembe jut ez a szó. Édesanyám híres műkorcsolyázó volt, aki huszonhat évesen visszavonult, amikor én hétéves voltam. Mindenki azt hitte, hogy talán azért, mert újra teherbe esett, vagy csak szimplán a családjával szeretne foglalkozni. Sokan azt hitték már akkor is, amikor velem volt várandós, hogy nem tér vissza újra a jégre, azonban anyámnak mindene a korcsolyázás volt.

Akkoriban már engem is felfedeztek a jégkorcsolya világában és már javában edzettem Yakov edzőnél. Abban az évben kezdtem el az iskolát, amikor anya egyik napról a másikra bejelentette, hogy visszavonul. Az okot velem se közölte. Apával már akkor négy éve, hogy elváltak. Anyu mindig azt mondta, hogy közös megegyezés alapján váltak szét útjaik, de a jégcsarnokban megtudtam, hogy valójában apa már régóta egy másik korcsolyázónővel kavart.

Anya azt mondta, hogy azért vonult vissza, hogy velem lehessen, hogy olyan legyen, mint egy normális anyuka, vezesse a háztartást, főzzön, mosson, takarítson otthon. De valójában nem ez történt. Rengetegszer eljárkált valahova, nagyon ritkán volt otthon és foglalkozott velem. Sokszor ivott, majd sokszor lett rosszul. Ilyenkor olyan volt, mintha szerepet cseréltünk volna, én próbáltam gondoskodni róla. Volt, hogy elmentem bevásárolni és készítettem szendvicseket. Otthon én pakoltam össze és takarítottam. Egy idő után még a mosógépet is megtanultam kezelni. Emiatt sokszor hiányoztam az iskolában, de mindig kimagyaráztam magam valahogy. Általában azt hazudtam a tanáraimnak, hogy anya beteg és csak én vagyok neki, aki gondoskodik róla. Ezt pedig mindig készséggel elfogadták magyarázatnak és igazolták a hiányzásaimat.