Born to make history? (Victuuri)

15.

Victor

Amint Chris meglátta az üzeneteket, teljesen elsápadt. Miután elolvasta őket, egy szót se szólt, csak hirtelen felállt az ágyról és öltözni kezdett.
- Menj te is, kapkod össze a cuccaidat és irány a reptér. Nekem most muszáj megejtenem egy telefont – mondta, miközben szó szerint elkezdett kitolni a szobájából.

Pár másodpercig még teljesen ledöbbenve álltam az ajtó előtt, még mindig idegesen, azt a fránya magyarázatot várva, hogy most mi is van éppen. Azonban összeszedtem magam és próbáltam nem az üzeneteken agyalni, hanem minél gyorsabban összecsukni a bőröndjeimet és felvenni a kabátomat.
Legkésőbb a repülőn úgyis meg fogom tudni az igazat.

Nagyjából öt perccel később Chris is kilépett az ajtón, még mindig a fülénél tartva a telefont. A hangjából ítélve épp nyugtatgatni próbált valakit.
- Most indulunk, körülbelül fél óra múlva már a reptéren leszünk, megvesszük a jegyeket, de csak négykor indul az első gép... Kivéve, ha Dubajban átszállunk... Legkésőbb nyolc körül odaérünk hozzátok. Nyugodj meg Kincsem, nem lesz semmi baj, Yuuri erős fiú és most már jó kezekben van. Yurioékat is odahívtad?

A jelekből ítélve Chris képes lett volna akár egészen reggel hatig is beszélgetni, nekünk viszont nem volt vesztegetni való időnk. Az általam hívott taxi éppenhogy leparkolt, én már rántottam is fel az ajtót és elkezdtem bepakolni a csomagjainkat.
Legjobb barátom a fél órás út alatt is végig telefonált, ami engem már nagyon idegesített, ezért próbáltam őt minél csúnyább tekintetekkel illetni. Azonban ő nem vette a lapot, még akkor sem, amikor idegesen mutogattam az órámra. Ezen felkapva a vizet, a gyengénél kicsit erősebben belerúgtam a sípcsontjába és eltátogtam neki, hogy tegye már le a telefont.

- Kincsem, most már mennem kell, Victor nagyon türelmetlen... De ha látnád milyen fejeket vág... Idáig próbáltam figyelmen kívül hagyni, de már fizikailag is bántalmaz, szóval tényleg leteszem. Legyél jó és vigyázz magadra! Nem lesz semmi baj, szeretlek.

Na jó, most ledöbbentem. Hogy mi? Azt mondta szeretlek? Chris? Ez aztán a váratlan fordulat, most már emiatt is fúrja az oldalamat a kíváncsiság. De mindenekelőtt Yuuri állapota érdekel a legjobban... Hogy lehet az, hogy vagdosta magát? És hogy emiatt kórházba került, míg én nem is vettem észre semmit. Vagyis, az utóbbi időben nem sokat írt, de mindig meg lettem nyugtatva, hogy nincs semmi baj, mert már Pichitnél van. De miért kellett oda mennie?

A fejemben hemzsegtek a megválaszolatlan kérdések. Legszívesebben mindet Chrisre zúdítottam volna itt és most, de nem akartam jelenetet rendezni a reptér közepén. Szóval megvártam, amíg barátom megveszi a jegyeket, majd szerencsére rögtön fel is szállhattunk a gépünkre a szokásos ellenőrzést követően.

Kihasználva azt, hogy elismert sportólók vagyunk, az első osztályra vettünk jegyet, mert ott mégiscsak nyugodtabb körülmények között tudtunk beszélgetni. Meg hát, a reptéren szerencsém volt, hogy az arcmaszkom és a sapkám miatt nem ismert fel senki – habár ehhez lehet jól jött a fáradt kinézetem is. Itt legalább nem kell tartanunk attól, hogy bárki kihallgat vagy letámad minket pár képért és autogrammért cserébe. Félreértés ne essék, imádom a rajongóimat, bár már szerintem nem sokan lehetnek, de most a lehető legkevésbé sem szeretnék találkozni velük.

Rendeltem magamnak egy nagy adag fekete kávét, majd idegesen végig hallgattam Christ.
Szerintem mondanom se kell, mennyire le voltam döbbenve. Vegyes érzések kavarogtak bennem. Egyrészt meg akartam fojtani ezt a Gyouseit, vagy kit és jól le akarom hordani, hogy hogy tehetett ilyet egy olyan tiszta és ártatlan emberrel, mint Yuuri. Másrészt a szerelmemet akarom, itt és most, hozzá szeretnék bújni, meg szeretném őt óvni mindentől és mindenkitől.

Harmadrészt viszont magamat is okolom emiatt az egész miatt. Hiszen voltak árulkodó jelek, amiket én nem vettem észre. Amikor a legutóbb náluk jártam, akkor is nagyon le volt törve, de én naivan azt hittem, hogy csak gyászol. Már akkor rá kellett volna jönnöm, amikor a csuklóját takargatta. De akkor is, hagytam magam, pedig nem ez volt az első alkalom, hogy penge okozta vágásokat láttam. Sőt, még arra is tisztán vissza tudok emlékezni, amikor megláttam Yuriot a jégcsarnok szertárjában, miközben épp sebeket ejtett az alkarján. Nagyon mélyen volt abban az időszakban. Vajon Yuuri is így jutott el arra a szintre? Vajon ő is annyira gyűlölhette magát, mint Yurio öt évvel ezelőtt?
Én voltam az, aki nem vette észre a jeleket, még akkor sem, amikor már a saját szerelmemről volt szó. Az én hibám minden. Meg sem érdemel engem...

- Vitya... Hahó... Nagyon elmerengtél. Csak azt szeretném mondani, hogy ne magadat okold ezekért is. Azért is nem akartam elmondani neked őket, mert te sem voltál épp a legrózsásabb állapotban. De most már belátom, hogy talán hiba volt, mert te lehet, hogy tudtál volna segíteni. Viszont szerintem Yuuri se szerette volna, hogy tudj ezekről, legfeljebb akkor, ha tőle tudod meg – mondta Chris, miközben komoly tekintettel vizslatott – Viszont most már nem érdemes azon agyalnunk, hogy mi lett volna ha. Megtörtént, és ezen már nem lehet változtatni. Most az a legfontosabb, hogy Yuuri minél előbb rendbe jöjjön, szóval szedd össze te is egy picit magad, kérlek.

Én csak bólintottam, mert szóhoz sem jutottam. Nem emlékszem egy olyan alkalomra sem, amikor ő ilyen komolyan beszélt volna velem, mint most.

- Phichit felhívta Yuriot is, aki épp Otabeknél volt, szóval már ők is úton vannak. Szerintem mindketten egyetértünk abban, hogy nem árthat, ha a kis jégtigris elbeszélget egy kicsit a szerelmeddel. Az pedig, hogy Beka is jön vele, csak jó lehet, mert ha esetleg visszaesne az emlékek hatására, akkor ő tud majd neki segíteni... Ja és még valami... Phichittel már egy ideje együtt vagyunk, szóval ne akarj tapizni a sajtó előtt, oké? – és igen, máris visszatért az a Chris, akit én ismerek a csábos mosolyával.

- Nem mondom, hogy nem haragszom, hogy ennyi mindent elhallgattál előlem, de ami történt, megtörtént. A Phichites dolgot pedig már sejtettem egy ideje, sok boldogságot nektek, meg minden... És ne aggódj, én Yuurival leszek elfoglalva, nem pedig azzal, hogy random riportereket keressek Thaiföldön és előttük tapizgassalak... Várj, mi? Dehogy is... Én még bottal sem piszkálnálak meg, miről is beszélünk? – válaszoltam én is, miközben álmosolyra húztam a szám.

Hiszen neki is el kell hinnie, hogy velem minden rendben van. És most tényleg Yuurira kell koncentrálnunk, nem pedig arra, hogy újabb rekordot döntöttem és már több mint 48 órája nem vittem be olyan rendes ételt a szervezetembe, amit benne is hagytam volna. Szerencsére otthon volt annyi lélekjelenlétem, hogy a nagy kapkodás ellenére is eltettem a vitaminjaimat. És amikor Chris kiment a mosdóba, bevettem a mai adagomat, ami már öt kis bogyócska volt.

Konnichiwa 🤗
Köszönöm, hogy még mindig ennyien olvássátok ezt a kis szösszenetet. Nagyon jól esett, amikor láttam, hogy bár már lassan fél éve nem publikáltam új részt (új negatív rekord 😌), mégis elérte az 5k megtekintést és lassan meglesz az 500 csillag is. ❤️
Fantasztikusak vagytok! 💞