Born to make history? (Victuuri)

8.

Sajnálom, de ez megint egy elég depresszív rész lett, olvasás csak saját felelősségre!

Yuuri

Napok teltek el az első eset óta, hogy Gyousei edző rám mászott... Nem erőszakolt meg, mégis úgy érzem magam, mintha megtette volna. Azóta nem mozdultam ki a szobámból, nem voltam hajlandó semmit se csinálni, csak feküdtem az ágyon és gondolkodtam. Próbáltam aludni esténként, de nem ment, próbáltam enni is, de mindent visszahánytam, amit a számba vettem. Megvágtam magam, de nem éreztem már azt a mámorító érzést sem, mint eddig. Ha a tükörbe néztem, máris hányni tudtam volna a látványtól. A saját testem látványától. Undorító... A fülemben hallom még Gyousei edző szavait és most már át is tudom érezni őket:

„Remélem, legalább te is látod, ha tükörbe nézel, amit én. Nem is tudom, hogy egy ilyen ocsmányság hogy élhette túl idáig. Én meg még rád akartam mászni.... arra az undorító testedre, a hájadról meg ne is beszéljünk..."

Mikor híztam meg ennyire? Mikor lett hájas a derekam, a hasam és mindenem? Hol és mit rontottam el? Miért kellett nekem egyáltalán megszületnem?

Victor csak párszor keresett az elmúlt napokban, kevesebbszer, mint eddig, de vele sem voltam hajlandó beszélni. Csak írtam neki egy „jól vagyok, ne aggódj értem 😊" üzenetet.

Reggel nyolc óra van – már megint. Anya szinte zokogva kopog be a szobám ajtaján és kéri, hogy menjek le reggelizni, de én már a reggeli gondolatától is rosszul vagyok. Nem akarok kimenni a szobámból, hisz most itt úgy érzem, hogy biztonságban vagyok.

Fél kilenc – a nővéremnek ilyenkor kezdődne a munkaideje, de már jó ideje nem jött az onsenünkbe vendég. Ha ez továbbra is így marad, akkor nagy bajban leszünk.
Kinyitom az ablakomat, hogy jöjjön be némi friss levegő, mert már a saját szagomtól is rosszul vagyok. Viszont az áhított oxigén helyett csak cigifüst ömlik be kintről. A nővérem az ablakom alatt dohányzik – már megint...

- Yuuri! Tudod te azt, hogy mennyi pénzt nyel el a korcsolyáztatásod? Főleg, mióta az új edződ megküldte a csekket. Jó lenne, ha végre csinálnál is valamit, mert különben éhen fogunk halni, vagy, ami még rosszabb. bezárhatjuk a családi onsent... Ugye ezt te sem akarod? Apa nagyon csalódott lenne, ha látná, mi lett belőled... - a nővérem minden nap tart nekem egy kis kioktatást, amivel pont nem lenne semmi bajom se, csak sajnos mindig tudja, hova szúrjon, hogy a szavai mindig a kellő fájdalmat okozzák – Anya egy idegroncs lenne miattad, ha én nem lennék. De mivel én itt vagyok neki, összehoztam neki egy randit, és úgy látom, nagyon egymásra találtak a pasival... Meg a te Victorkád is nagyon összemelegedett a hírek szerint Chrissel, együtt eddzenek, de le merem fogadni, hogy össze is költöztek. Dobott téged vagy csak szimplán így akarja kifejezni, hogy szar vagy mind az ágyban, mind az életben?

Teli torokból röhög a saját beszólásán, de én nem tudok semmit se tenni. Talán igaza van. Tényleg haszontalan vagyok... és undorító. De nem hittem volna, hogy Victor képes lesz ilyenre. Már a torkomat fojtogatja a sírás, de akármennyire is szeretném szabadjára engedni a könnyeimet, már nem megy. Az elmúlt napokban már annyit sírtam, hogy már képtelen vagyok erre is.
Talán, ha megölném magam, az megoldás lehetne... De csak a saját problémáimra, anyáékéra nem. Nem akarom őket még jobban összetörni, még akkor sem, ha ezzel üzenni tudnék mindenkinek, aki elhagyott. De nem vagyok abban a helyzetben, hogy önző módon csak a saját problémáimmal törődjek. Meg amúgy is, képtelen lennék megölni magamat...

Délutánra valamelyest összeszedtem magam és elindultam újra a jégcsarnok felé. Nem akarok találkozni senkivel sem, az edzővel meg főleg nem, de muszáj. Ha nem edzek, nem tudok jól teljesíteni a versenyeken és akkor anyának még csak pénzzel sem tudok segíteni. Márpedig legalább ennyit igenis meg akarok tenni a családomért. Hiszen nélkülük senki lennék – na egyébként nem mintha nem lennék az, de mindegy.

Gyousei edző gúnyos megjegyzései mellett korcsolyáztam négy órán keresztül. Már tudtam ugrani, de nem éreztem semmit. Nem hallottam még csak a ritmust se, ha zenére koriztam. Mint egy elcseszett báb, úgy éreztem magam a jégen, de csináltam mindent, mert csinálnom kell. Edzés után az öltözőbe is jött utánam az edző, és befejezte, amit a múltkor elkezdett. Már nem is ellenkeztem, hiszen felesleges is lett volna. A végén meg is vert, de én szó nélkül tűrtem, hiszen értem aztán nem kár.

Ahogy teltek a hetek, úgy lettem egyre üresebb. Minden napom kész tortúra volt, minden nap, minden edzésen ki kellett elégítenem az elvárásait, minden értelemben. Akármit kért, én megtettem, akármit tett, én tűrtem. Ő pedig rendesen kihasználta a helyzetet. Féltem, sőt, rettegtem tőle, mégis gyáva voltam nem elmenni, ha ő kérte.

Mondhatnám, hogy ez idő alatt kész érzelmi roncs lettem, de nem hiszem, hogy így van. Nem érzek szinte semmit, esténként viszont – vagy ha egyedül vagyok – hullámokban tör rám a magány, az elveszettség, a tehetetlenség és a feleslegesség érzése. Rémesen fáj, de nem tudok vele mit kezdeni. El akarom mondani valakinek, de közben rémesen szégyellem is a dolgot. És nincs senki, akivel beszélhetnék róla. Anyát nem akarom még ezzel is terhelni, főleg, hogy tényleg bepasizott és ráadásul ma akarja bemutatni a barátját nekünk. A nővérem utál, nem értene meg. Victor végre boldognak tűnik Chrissel... Én pedig egyedül maradtam, de talán ez is a sorsom, a végtelen magány...

- Yuuri, gyere le, be szeretnék jelenteni valamit! – kiabált anyukám.

Ezek szerint megérkezett a pasija. Gyorsan még egyszer megigazítottam az ingemet és leellenőriztem a tükörben, hogy tényleg nem látszik-e semmi sem a rajtam lévő ocsmányságokból – ilyenkor áldom az eget, hogy Gyousei a fejemet nem veri meg. Majd nagy levegőt véve lemegyek az étkezőbe. Amint belépek, meghajlok és elhadarok egy gyors bemutatkozást:

- Katsuki Yuuri vagyok, örvendek a találkozásnak! – majd felnézek, a már feltehetőleg előttem álló férfira.

Az ereimben megfagy a vér, érzem, hogy falfehérré válik az arcom. A torkomon akad az szó. Ez nem lehet... Csak ő ne!

- Oh, Yuuri-kun, nem kell a formaiság, hiszen mi már ismerjük egymást....

Még mindig teljes sokkban állok az ajtóban. Ne, csak ezt ne... Nem lehet ő anyám pasija... Neeeem!

- Yuuri, ő a barátom, Hotta Gyousei. Szeretném, ha jól kijönnétek egymással, habár gondolom ezzel nem lesz baj, hiszen azt mondta, hogy ő az edződ – mosolygott anyám – Arra gondoltunk, hogy összeköltöznénk, hiszen ez kényelmesebbé tenne mindent és ti is jobban megismerhetnétek egymást.

Én csak bólogattam és erőltetett mosolyra húztam a számat. Segítettem előkészíteni a vacsorát, majd fejfájásra hivatkozva visszamentem a szobámba. Talán szólnom kellene anyának, de nem akarom letörni, hiszen olyan boldognak látszik. Teljesen tehetetlen vagyok. Bezárkózok a szobámba és halkan könnyezni kezdek, amikor pityeg egyet e telefonom, jelezve, hogy üzenetem érkezett.

Phichit-kun 🐯🐅 :
Yuuri! Képzeld, jövő héten pihenőm van, találkozzunk!