Born to make history? (Victuuri)

6.

‼16+‼
Yuuri

Miután Victor hazament, szörnyen éreztem magam. Bűntudatom volt. Hiszen, amíg Ő itt volt mellettem, ölelt vagy épp aludt velem, boldog voltam. Mármint, nem úgy, önfeledten, de mégis, örömet éreztem. És ez bűn. Mióta apa elment, azóta nem volt ilyesmiben részem és én így is gondoltam ezt jónak. Hiszen, ha úgy vesszük, részben az én hibám is, hogy meghalt. Ha mellette lettem volna... akkor talán még élne. Ha nem hagytam volna őt is, mint mindenki mást, hátra, csakhogy korizhassak és Victorral lehessek, akkor talán minden másképp alakult volna.

Szóval igen, boldog voltam. Ami bűnnek számít. Hiszen a húgom is megmondta, az nem lehet, hogy tényleg ilyen gyorsan túlléptem apa halálán... Gyászolás közben boldognak lenni?! Ugyan már...

Valamilyen módon bűnhődnöm kell ezért. Először persze arra gondoltam, hogy ma a kelleténél is jobban felvagdosom az alkaromat vagy a combomat, vagy valami, de aztán rájöttem, hogy ez már szinte a napi rutinom része, nem érném el vele a kívánt hatást. Mondhatnám, hogy akkor megvonom magam a korcsolyázás örömeitől, de ezeket már nem vagyok képes érzékelni, edzenem pedig kell, mert így még a selejtező előtt is képes lennék kiesni.

Végül arra jutottam, hogy megvonom magamtól az önállóság lehetőségét. Mármint, ha nem irányíthatom mindig magam, az nyilván büntetés. Ezért elkezdtem keresni egy edzőt. A múltkor már kaptam néhány ajánlatot, azokat szedem elő és nézem át újra.
Pár óra múlva meg is találtam a legtökéletesebbnek és a legszigorúbbnak tűnőt. A neve Hotta Gyousei, és a neten küldött bemutatkozó levele szerint határozott elképzelései vannak az edzéstervről. Gyorsan fel is hívtam a megadott telefonszámon, hogy időpontot egyeztessek vele, ő azonban annyit mondott, hogy ő olyan edző kíván lenni, mint Victor. Ezt nem teljesen értettem akkor, de én ez alapján arra asszociáltam, hogy ő is szeretné, ha elnyerném neki az aranyérmet. Viszont volt még egy kikötése: előre át kell utalnom a pénzt és majd csak a holnapi edzésen találkozunk, amikor is ő már a hivatalos edzőm lesz. De én még ebbe is belementem.

Másnap szinte nulla életkedvvel kászálódtam ki az ágyból. Kötelességtudóan összepakoltam mindent az edzésre, még azokat a papírokat is eltettem, amikre még valamikor a saját elképzeléseimet írtam fel. Miután végeztem a készülődéssel elköszöntem anyától és elindultam a jégcsarnok felé.

Hotta Gyousei egy rendkívül határozott, ötvenes éveiben járó, viszonylag izmos testfelépítésű ember volt. Kopaszodó fejét és vastag, feketekeretes szemüvegét látva én inkább gondoltam volna valami cégigazgatónak, mintsem korcsolyaedzőnek. Erős hangját meghallva végigfutott rajtam a félelem. Már akkor tudtam, hogy a döntésemet meg fogom bánni, amikor aláírtam a szerződését, de akkor úgy éreztem, hogy ez kell nekem. Büntetés.

A vele töltött első edzésem után úgy éreztem, mintha nem lennének lábaim. Gyousei edző fel akartam mérni az edzettségi állapotomat, amivel egyébként semmi baj sem lett volna, de megint nem mentek az ugrások. A harmincadik rontott flip után végre megengedte, hogy abbahagyjam, de addigra már lila volt mindenem és szét is fagytam. Miután levettem a korcsolyámat, átbicegtem az általa elfoglalt irodahelyiségbe, mert azt mondta, még beszélnünk kell valami fontos dologról.

Bekopogtam, majd szép lassan be is nyitottam az irodába, amelyben főként a fekete színek domináltak.
- Foglalj helyet nyugodtan, oda ülsz, ahová csak akarsz – mondta Gyousei edző.
Én haboztam, hiszen egyrészt féltem tőle, másrészt pedig teljesen szokatlan volt számomra ez a szituáció. Idáig minden edzőm nagyon barátságos és közvetlen volt, de őt inkább ridegnek és távolságtartónak mondanám.
- Öhm... edző, miről szeretett volna velem beszélni? – kérdeztem félve.
- ÜLJÉL MÁR LE, ne kelljen mindent kétszer elmondanom... - harsant fel, mire én helyet foglaltam a tőle legtávolabb lévő széken. Ő pedig természetesen ezt nem hagyta annyiba, felállt és leült a mellettem lévő kanapéra.
- Na végre... Először is, rólad akartam beszélni. Mármint, ahhoz, hogy egy hozzád illő kürt állíthassak össze, meg kell, hogy ismerjelek téged. Mesélnél magadról valamit, kérlek?

Ennél a résznél szememmel már ösztönösen a legrövidebb menekülési útvonalat kerestem, de ő pont köztem és az ajtó között ült. Utáltam ilyen dolgokról beszélni, főleg idegenekkel, de most nem volt más választásom.

- Öhm... Tudja, én idén a sajtótájékoztatón bejelentettem, hogy az idei témám a fájdalom lesz. Azért pont erre esett a választásom, mert apukám nemrég halt meg és egyrészt az ezzel kapcsolatos érzéseimet szeretném kifejezni, másrészt pedig el is akarok tőle búcsúzni – mesélte halkan.
- Oké, csak egy kérdés: te mindig ilyen félénk vagy? – mondta egy kedvesebb(?) hangszínen.
- Hát... azt hiszem igen. De ne vegye magára, nem maga miatt, csak még szokatlan nekem ez a szituáció...
- Mire gondolsz? Ezelőtt is voltak edzőid, és gondolom velük is beszélgettél, nem?

Fogalmam sem volt, hogy mit mondjak vagy csináljak. Azt mégse mondhatom, hogy idáig az edzőimmel nem kellett négyszemközt, egy sötét irodában magamról beszélnem...
Idegességemben elkezdtem rágcsálni az alsó ajkamat, mire ő a térdemre tette a kezét és vészesen közeledett a feje az arcom felé. Mit akar? Kedvem lett volna ott felsikoltani és elrohanni, de nem tettem semmit. Teljesen lefagyva ültem a helyemen.

- Ezt ne csináld többet, jó? – mondta, de olyan közel volt hozzám, hogy még a leheletét is éreztem.
Ezután az állam alá nyúlt és gyengéden végigsimított a hüvelykujjával az ajkaimon. Én pedig inkább elhúztam a fejemet, hiszen nem akartam, hogy ilyeneket csináljon velem. Undorodtam tőle. Féltem.
- Persze, értem én, te akartad. Csinálhatjuk keményebben is... – suttogta, majd belemarkolt a combomba.
MOST MEG MI A FASZ VAN???? Ő, az edzőm, akkor meg mégis mi a faszért fogdos engem? És mit akar keményebben csinálni? Nem értek semmit se....

- Gyousei edző, ha nincs már semmi megbeszélni valónk, akkor én most inkább hazamennék, nagyon elfáradtam – mondtam, miközben a kezét a combomról lefejtve próbáltam menekülni.
Ő azonban nem hagyta ezt. Miután felálltam, belemarkolt a fenekembe és az ágyra döntött, majd felém mászott és elkezdett vetkőztetni. Levette rólam a pólómat, majd erőszakosan szívni kezdte a nyakamat, miközben a férfiasságomra markolt.
Egy ideig teljesen lefagyva feküdtem alatta, megmozdulni sem mertem, de miután visszanyertem az öntudatomat, ellenkezni kezdtem. Csapkodtam, ahol csak értem, miközben próbáltam szabadulni.
Miközben alatta vergődtem, egyszer úgy pofon vágtam, hogy az még nekem is fájt, mire felhördült, elkapta a csuklómat és szorítani kezdte. Nekem a fájdalomtól már a könnyeim is eleredtek, az alkaromon lévő vágásokból pedig rögtön folyni is kezdett a vér. Gondolom ezt ő is megérezte, hiszen hirtelen odakapta a fejét, majd, amint meglátta a vágásaimat, arcára széles mosoly kúszott.

- Látom, legalább azt tudod, hogy nincs helyed ezen a világon... Legalább is, amíg nem akarsz az enyém lenni, addig biztosan nincs – mondta, majd megnyalta az ajkait és perverz vigyorral az arcán méregette a vágásokkal és lila foltokkal teli testemet.
- Remélem, legalább te is látod, ha tükörbe nézel, amit én. Nem is tudom, hogy egy ilyen ocsmányság hogy élhette túl idáig. Én meg még rád akartam mászni.... arra az undorító testedre, a hájadról meg ne is beszéljünk... - mondta, majd kiment és becsapta maga után az ajtót.

Egy ideig csak némán könnyeztem még mindig a kanapén fekve, majd a fájdalommal és a vérző karommal mit sem törődve próbáltam felállni, hogy felkeressem a legközelebbi vécét és kiadjam magamból a gyomrom teljes tartalmát.

Miért kellett nekem egyáltalán megszületnem?