Born to make history? (Victuuri)

18.

Yuuri

Nem tudom, mennyit aludhattam, de amikor legközelebb felébredtem, halk beszélgetésre lettem figyelmes. Nem nyitottam ki rögtön a szemeimet, először még szerettem volna kicsit összeszedni a gondolataimat, hiszen eléggé felgyorsultak az események körülöttem a napokban.

- Gondolom neked is nehéz így látnod Yuurit, azok után meg főleg, ami veled is volt... - hallottam meg egy mély hangot – De ugye emiatt nem gondolkoztál el azon, hogy esetleg újra...
- Értékelem a feltételezést Otabek, de nem. Ez nem így működik, egyrészt, másrészt pedig... Ahj... Úgysem értenéd – felelt kicsit dühösen Yurio.
- Hát, úgy tényleg nem értem, ha meg sem próbálod elmagyarázni. De ugye tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz? És remélem, ha esetleg, ne adj Isten, de ha mégis újra azt érzed, amit akkor, akkor kérlek szólj nekem. Együtt meg tudjuk oldani újra.
- Figyelj, köszönöm, tényleg hálás vagyok, meg minden, egyedül te voltál a támaszom akkoriban, de most ez nem fog újra előjönni. Igen, Katsudon is hasonló cipőben jár most, mint én akkoriban, de attól még, hogy ő vagdossa magát és én láttam a sebeit, attól még nem fogok rá én is vágyat érezni, hogy ezt tegyem.
- Jól van, ne is, csak ha gond van, akkor kérlek szólj – mondta beletörődő hangon a kazah.
- Rendben apuci... Viszont lehet, hogy tényleg van itt egy aprócska probléma – mondta a fiatalabbik és egy hatalmasat ásított a mondat közepén – fáradt vagyok.
- Te kis bolond, akkor aludj, nem fog semmi baj történni.
- Zenét szeretnék hallgatni közben, az sem gond?
- Miért lenne az? Aludj nyugodtan – mondta Otabek, a hangjából ítélve mosolyogva.

Elég érdekes beszélgetésnek lehettem fültanúja, azt kell mondanom. Szóval a kis jégtigris is hasonló problémákkal küzdhetett valamikor, mint én. Bár, ha az előbbieket nem hallottam volna, akkor nem is hittem volna el ezt, hiszen mindig olyan magabiztosnak és erősnek tűnik. De nyilván megvan mindenkinek a saját története és mindenkinek meg kell küzdenie a saját démonjaival az élete során.

A kis elmélkedésem befejeztével végül újra kinyitottam a szemeimet és egy nagyon aranyos látvány tárult a szemeim elé, ahogy Yurio Otabeknek dőlve alszik.

Ezt látva egy kicsit elmosolyodtam, majd halkan mozgolódni kezdtem, mert ebben a pozícióban már elzsibbadt mindenem. Azonban amint elkezdtem kicsit feljebb kúszni az ágyban, rögtön megbántam, mivel éles fájdalom hasított a mozgatni kívánt testrészeimen lévő sebeimbe, aminek egy szitkozódással hangot is adtam. Erre a korteremben lévő Otabek is felkapta a fejét, majd Yuriot lefektette és a segítségemre sietett.

- Fáj valamid? Szóljak egy orvosnak? – kérdezte aggódva, miközben megigazította a párnámat, hogy kényelmesebben feküdjek.
- Nem kell, köszsönöm. Viszont egy kicsit éhes vagyok, ha nem nagy gond, tudsz venni nekem valamit egy automatából? – tettem fel kicsit félve a kérdést.
- Persze, mit kérsz? Az ápolónő szerint még csak könnyebb ételeket kellene enned, Pichit szülei pedig nemrég hoztak be neked valamilyen levest is, ha gondolod, azt is meg tudom melegíteni neked.
- Tényleg, Pichit hol van? Az előbb még itt volt, vagyis amikor először felébredtem... Az már nem tudom mikor volt – motyogtam.
- Pár órája volt, hogy először magadhoz tértél. Leonak azóta valami sürgős ügy miatt vissza kellett repülnie Amerikába, de azt üzeni, hogy sajnálja, hogy nem lehet veled és épülj fel mihamarabb. Pichit pedig őt kísérte ki a reptérre. Victor épp az orvosoddal, dr. Kato-val beszél, Chris pedig vele van. Yurio pedig, amint láthatod, alszik – fejezte be mosolyogva, miközben az említett személyre nézett.
- Oh, értem... És ti hogyhogy itt vagytok? Mármint nem baj, nem azért, csak Pichit hogyhogy nektek is szólt? És hogyhogy eljöttetek csak ezért, mert én... khm... rosszul lettem – fejeztem be a mondatot egyre halkabban, végig a takarómat nézve.