Born to make history? (Victuuri)

28.

Yuuri

Az izgalomtól görcsölő hassal várakozom a szentpétervári reptéren, ugyanis ma van a napja, hogy újra találkozunk Victorral. A gépem már lassan egy órája landolt, és már a csomagjaimat is felvettem, de mégsem volt még elég bátorságom ahhoz, hogy elinduljak a lakásunk felé. Még emlékszem, hogy eleinte mennyire elveszve éreztem magamat nála, hiszen mégiscsak én költöztem be az otthonába. Amikor először körbenéztem, akkor úgy viselkedtem, mint egy igazi rajongó, aztán szépen lassan felfogtam, hogy ez a valóság és bizony én is itt fogok élni. De mégis, olyan idegen és szokatlan volt számomra ez az egész helyzet. Eleinte csak a ruháim ottléte tűnt ki a teljesen Victor által berendezett környezetből, aztán megjelent egy plusz ágynemű, pár manga, néhány új dekoráció, egy halom zöld tea, egy rizsfőző... És ahogyan az én személyiségemet tükröző tárgyak is egyre gyarapodtak a lakásban, úgy én is egyre jobban otthon éreztem magam. Ehhez persze nyilván hozzátett az is, hogy Victor végig ott volt velem, támogatott, és mindig készségesen biztosított arról, hogy ez már a közös lakásunk és én nem csak a vendég vagy egy betolakodó vagyok, mint ahogyan azt eleinte gondoltam.

Viszont most kettős érzéseim vannak azzal kapcsolatban, hogy hazamenjek, mert már abban sem vagyok teljesen biztos, hogy az a hely még mindig az otthonom. Amikor távkapcsolatban voltunk Victorral, akkor fogalmazódott meg bennem először az, hogy csak mellette éreztem az, hogy igazán hazataláltam. De a szünet előtti utolsó hónapunkban folyamatos volt otthon is a feszültség, a párom is sokat volt távol, és amikor ott volt mellettem sem volt igazán velem, emiatt pedig többször veszekedtünk is. Aztán hirtelen kitalálta ezt az adjunk egymásnak időt dolgot és mindketten elutaztunk. Talán kicsit attól is félek, hogy túlságosan is távol kerültünk egymástól, vagy hogy ő már nem velem tervezi a továbbiakat. Igazából rettegek amiatt, hogy más lesz ezek után a kapcsolatunk, de amiatt is, hogy talán nem változott semmi és minden olyan lesz, mint volt.

Izgatott vagyok, hogy végre újra láthatom őt, de mégis félek ettől az egész szituációtól. Phichit időközben hazautazott, már nem jött vissza velem Oroszországba, pedig az utóbbi egy hónapban az edzéseket leszámítva szinte végig együtt voltunk és emiatt is félelmetes az, hogy most teljesen egyedül vagyok. De attól még nem oldódik meg semmi, hogy itt üldögélek a reptéri váróban, úgyhogy inkább összeszedem magam és hívok egy taxit.

Ideértem a lakásunkhoz, de nem merek bemenni, ezért inkább a szomszédos utcákat járom be, időnként visszakanyarodva a lakótömbünk felé, felpillantok az ablakra és újra és újra megállapítom, hogy Victor már biztosan vár rám, hiszen égnek a lámpák. Séta közben a kedvenc számaimat hallgatom, hátha azok erőt adnak nekem. Azonban ahányszor kicsit jobban át tudom adni magam a zenének, annyiszor szakad meg ez az egész, majd egy gépi hang jelzi, hogy bejövő hívásom van a szerelmemtől. És mindig csak összeszorított szájjal várom, hogy abbahagyja a próbálkozást, magamban némán megfogadva, hogy majd a következőt felveszem. A sokadik ilyennél viszont a zöld ikonra teszem az ujjamat, majd a levegőmet is visszatartva várom, hogy beleszóljon a telefonba.

- Yuuri, végre! Hol vagy? Minden rendben? – a hangja egyszerre ideges és aggódó.
- Szia Victor – kezdem halkan – igen, csak kicsit nagy a forgalom, de mindjárt odaérek.
- Hm... Jól van.

És ennyi, éreztem, hogy rengeteg dolgot akart volna mondani, de visszatartotta és inkább bontotta a vonalat. Nagyot sóhajtva indulok meg most már ténylegesen is a lakásunk felé, a lehető leglassabban adom meg a kapunyitó kódot, és inkább a lépcsőt választom a lift helyett, hiába a hatodikon lakunk. Ezt a döntést a szintünkre felérve már eléggé bánom, hiszen az most már nemcsak az idegességtől folyik rajtam a víz. A lehető leghalkabban kopogok az ajtónkon és bízom abban, hogy Victor nem hallja meg. A kulcsomat képtelen lennék a jelenlegi állapotomban előkotorni a táskámból, hiszen már a kezem is remeg. Fél perc várakozás után már fontolgatom, hogy inkább megfutamodom, mert még mindig nem történt semmi, de inkább erőt veszek magamon és megpróbálkozom a kilincs lenyomásával, majd mikor konstatáltam, hogy nyitva van az ajtó, belépek a lakásba.

- Megjöttem – mondom halkan és ahelyett, hogy körülnéznék, inkább gyorsan lehajolok, hogy kikössem a cipőmet.

Természetesen a kézremegésemmel ez sem egy könnyű művelet, azonban pár perc próbálkozás után legnagyobb meglepetésemre megjelenik Victor és egy szó nélkül leguggol, gyengéden megsimítja a kézfejemet és kiszabadítja a lábaimat a cipőmből. Miután végeztünk ezzel, felhúz a földről és szorosan magához ölel. Kicsit furcsa ennyi idő után ennyire intimen érintkezni, de most tudatosult csak igazán bennem, hogy mennyire hiányzott is ez, ezért én is kétségbeesetten kapaszkodom belé, miközben mélyen magamba szívom az illatát. Pár hosszú perc után elenged és gyengéden csókot lehel a homlokomra, mire a szemem kicsit be is könnyezik ettől a hiányolt mély közelségtől.

- Gyere beljebb, főztem vacsorát, már biztos éhes vagy – mondja gyengéden, majd a kezemet el nem engedve bekísér az étkezőbe és még a széket is kihúzza nekem.

Miután mindketten elhelyezkedtünk, végig vezetem a tekintetettemet a gyönyörűen megterített asztalon, a kikészített két pohár boron, a meggyújtott gyertyákon és az elég íncsiklandozóan illatozó csirkés tejszínes tésztán, amit nemrég tálalhatott fel. De ahelyett, hogy nekiláttam volna az evésnek, csak némán feszengtem és néha lopott pillantásokkal mértem fel a kedvesemet, aki nálam sokkal nyugodtabbnak tűnt, bár a szeme alatti táskák arról árulkodnak, hogy ő is csak forgolódhatott egész éjszaka. Belekortyol a vörös nedűbe, majd egy apró sóhaj után komolyan felveszi velem a szemkontaktust és belekezd a beszédbe.

- Yuuri, annyi mindent el kell mondanom neked, de tényleg, azt sem tudom, hogy hol kezdjek neki. Először is, tudnod kell, hogy rettenetesen sajnálom azt, ahogy veled viselkedtem az elmúlt pár hónapban és tudom, hogy pár bűnbánó szóval nem tehetek semmit sem rendbe, de kérlek engedd meg, hogy elmagyarázzam. Úgy érzem, hogy eléggé összegyűltek felettem a fellegek az utóbbi időben és ahelyett, hogy megosztottam volna veled a problémáimat, vagy segítséget kértem volna, inkább magamba fojtottam mindent és ezzel mondhatni egy börtönbe zártam saját magamat. De egy idő után már nem tudtam ezt a sok visszafojtott érzést magamban tartani és sokszor kontrolálatlanul kitörtek belőlem és ezzel már nem csak önmagamat bántottam, hanem téged is, amiért szintén magamat átkoztam és ezzel egy olyan negatív spirálba kerültem, amiből nem láttam a kiutat és ezért is kértem egy kis időt kettőnknek. Tudom azzal, hogy megmagyarázom, nem tehetem meg nem történté a dolgokat, de azt szeretném, hogy te is betekintést nyerj az én szemszögembe, hátha így tisztázni tudjuk a múltat. Természetesen azt is megértem, ha mindezek után már nem szeretnél a társam maradni, de kérlek, ne úgy szakadjon meg a kapcsolatunk, hogy nem tisztáztuk a dolgokat.